" Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére."
Zsidókhoz írt levél 12,1-2a
Ennek az Igének a fényében úgy fekszik itt előttünk a 2026-os év, mint egy küzdőpálya. Itt állunk a pálya elején, és az első kanyarig talán még ellátunk, de azután már minden része ismeretlen. Ettől kicsit talán félelmetes, kicsit izgalmas, mint egy bújócska, de mindenképpen kihívás. Feladat, amit végre kell hajtani.
Tudunk viszont egy fontos dolgot: Ennek a pályának a tervezője Isten. Ő szabta nekünk személyre, Ő indít el rajta, és azt mondja most róla: Végigjárható. A sikeres végigjáráshoz két üzenetet helyez a szívünkre. Ez két szó, két mozdulat, két ellentétes irány: Letenni – Felnézni.
Ahhoz, hogy egy pályát végig tudjunk futni, le kell tenni mindent, ami fölösleges, ami akadályoz. Ez teljesen nyilvánvaló alapszabály, mégis gyakran elfelejtjük. Fontos mozdulat ez: letenni.
Eszembe jut Dávid és Góliát történetéből az a jelenet, amikor a 17-18 éves ifjút odakísérik Saul királyhoz, mert ő jelentkezett, hogy megküzdjön az Istent gyalázó Góliáttal. Ráadják a daliás növésű Saul fegyverzetét, a vértet, a fejére a sisakot, bal kezébe a pajzsot, jobbjába pedig a kardot. Ránézésre készen is áll a harcra. Dávid azonban úgy érzi, teljesen elveszett a súlyos vasak között. Ezekben járni is alig tud, nemhogy küzdeni! Ezek nem őrá vannak szabva, ezek nem az ő fegyverei, és nem fogják segíteni őt. Ezért le is vetette azokat.
„ Tegyünk le minden ránk nehezedő terhet” – még akkor is, ha amúgy fegyvernek látszik, vagy akár védőpajzsnak, de nem ránk van tervezve.
Gondoljuk csak végig önmagunkat az új esztendő küzdelmei felé indulva: Mi mindent cipelünk magunkkal, amitől védelmet remélünk? Milyen fegyvereket szorongatunk, amiktől győzelmet várunk? Mi mindennel igyekszünk biztosítani magunkat? Milyen súlyokat cipelünk a hátizsákunkban, nincs-e tele múltbeli, súlyos konzervekkel, amikre úgy gondolunk, hogy talán szükségünk lesz még rá?
Isten pontosan tudta, hogy miképpen ad győzelmet Dávidnak a saját fegyvereivel. De Dávidnak kellett úgy dönteni, hogy nem cipeli más fegyvereit. Azok helyett küzdeni fog a hozzáillő, már jól ismert és bevált fegyverével, a parittyával.
Isten, aki a mi pályánkat megtervezte, pontosan tudja, milyen fegyverekre és milyen védő eszközökre lesz szükségünk, és meg is mutatja azokat, és nekünk adja. De nekünk kell készen állnunk, hogy Tőle elfogadjuk azokat. Nekünk kell úgy dönteni, hogy minden mástól, ami nem nekünk készült fegyver, megszabadulunk.
A másik mozdulat: Felnézni. „Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére.” Ez a mozdulat is elengedhetetlenül fontos a küzdőpálya végigjárásához.
Abban a lelki küzdelemben, abban a kihívásban, amit az előttünk álló esztendő jelent, ezt a mozdulatot újra meg újra gyakorolni kell.
Felnézni. Mert hajlamosak vagyunk lehorgasztott fejjel járni. Mert annyira figyelünk az aktuális tennivalóinkra, hogy bele is ragadunk azokba. Feltekintés nélkül ezt a pályát nem lehet végigjárni. Ez jelenti ugyanis a kapcsolattartást Jézussal, ez a lelki tartókötél, ami minden helyzetben megtart minket.
Amikor Izráel a pusztában vándorolt új hazája felé, egy alkalommal mérges kígyók támadtak rájuk. Segítségért kiáltottak Istenhez, Ő pedig segített is rajtuk, de erre egy különös módot választott: Egy mozdulatot, a feltekintést. Aki meg akart menekülni a mérges kígyók marásától, annak fel kellett néznie arra a rézkígyóra, amit Mózes egy hosszú bottal a magasba emelt. Ez volt az egyetlen módja a megmenekülésnek: Felnézni.
Tudjuk, hogy az Újszövetségben van ennek a történetnek a tökéletes beteljesedése. Jézust ugyanígy emelték fel a kereszttel ég és föld közé. Önmagát adta oda, a mi megmenekülésünkért emeltetett fel. Az irány tehát nem változott: Nemcsak a pusztában a mérges kígyók ellen, hanem ma is, a hétköznapi életünk küzdelmeiben, ugyanez a mozdulat a segítség egyetlen iránya. Fel kell néznünk Jézusra, hogy életünk legyen. Fel kell néznünk Jézusra, hogy az elénk adott pályát végigfuthassuk.
Mit jelent ez most már egészen konkrétan? Hogyan kell felnézni Jézusra? Hogyan lehet ezt a mozdulatot ténylegesen végrehajtani?
Erre a kérdésre egy nagyon egyszerű és kézenfekvő választ szeretnék adni: Az előttünk álló esztendő minden egyes napján időt kell találnunk Jézus számára. Időt, amikor olvasunk a Bibliánkból, és imádkozunk. Ez a felnézés. Így tudjuk napról-napra tartani Vele a kapcsolatot, Ő pedig így tud irányítani, vezetni bennünket. Így tudja elmondani, hogy a pályánknak az éppen aktuális szakaszán mi a feladatunk, amivel megbíz minket. Így tud segíteni az eligazodásban, és így tud újra meg újra feltölteni az Ő erejéből.
Letenni – felnézni. Vigyük magunkkal ezt a két mozdulatot, amit segítségül kapunk Istentől. De ne csak elméletben tudjuk, hanem nap mint nap gyakoroljuk ezeket.
Ha így teszünk, akkor Isten, aki a pályánkat megtervezte, nekünk személyre szabta, és most elindít rajta, végig is fog kísérni, és megáldja küzdelmünket.
Forrás: refkenese.hu
.jpg)
