Vályi Nagy Géza: Kérdések

Hol van az Ige, „Jézus tört szíve", 

„Könyveknek könyve“, Hit-mécsvilág? 

Hol vagytok szenttől híven jövendölt 

Próféciák?  

Hol van az oltár? Hol van a zsoltár, 

Szív kohójában fogant ima, 

Szeráfi dalhoz hasonló pajkos 

Melódia?  

Égi Magasság! hol az igazság, 

S vérrel pecsételt gondolatok, 

Annyiszor hallott, annyiszor vallott 

Krisztus-tanok?  

Hol a megbánás, a megbocsátás 

S annyi gyönyörű szentelt titok? 

Hol a megértés, könnyező részvét 

S fiúi-Jobb?  

Méhén időnek miért nem nőnek 

Tűzcsóvás lelkű apostolok, 

Kiknek szavára megtérnek vágyva 

Tévedt juhok?  

Hol van az elme nagy győzedelme: 

A szeretet, a szív-ragyogás, 

Boldogság kútja, öröklét útja, 

Megújhodás?  

Tenger kétségben, ezer ínségben 

Hol csillan fel egy csöppnyi remény? 

Hol van az Isten?! 

Miért nincs most fenn 

Hóreb hegyén?  

Csipkebokorba villámot szórva 

Miért nem hallatja újra szavát? 

Miért nem váltja már pirkadásra 

Az éjszakát?!  

1923

Sohonyai Attila: Szeretnék

Szeretnék a tisztaság lenni 

Himalája tetején, 

úgy szeretve létezni, 

mint senki eddig még. 

Szeretnék vad őszinteség lenni 

üldözött szarvas szívében, 

bolondként elbújni 

egy bohóc szemében. 

Szeretnék tíz forintként 

koszosan tengődni nincstelen markán, 

egy csepp vízben lefolyni 

etióp gyermek száraz torkán. 

Szeretnék izzadt vaskos könyvben 

eldugott poros lap lenni, 

e forgó világnak életemben 

valami hasznosat tenni. 

...szeretnék, szeretnék létezni.  

S szeretnék egy haldoklónak 

a szilvesztere lenni, 

szeretnék, szeretnék, 

az elmúlással örök barátként megbékélni...

Sohonyai Attila: Külföld

Budapest

Újszülöttként vagyok csupasz, 

lerágatlan szabadsággal. 

Mit csak az ért meg, ki szereti a hazát, 

de el kell hagyja láncai miatt. 

S új szeretetet kell tápláljon idegen felé, 

új létet teremtet vele megunt akarat - 

messziből dobogja mégis szíve: 

Bármily messze legyél, ez az ember örök Magyar marad.  

S egyszer visszatérek, Haza. 

Remélem fakad már az igazságnak sarja, 

mit itt hagytam koszosan, 

más méltóra csiszolta. 

Mert hiába leszek bárhol lánctalan szabad, 

régi szeretőként jövök vissza hozzád, 

egy olyan virágként, mely csak egy tőről fakad. 

Akármilyen is leszel, veled leszek örök nomád. 

Messziből is legszebb maradsz; Magyarország.

Pilinszky János: A harmadik

Hármunk közűl legmaradandóbb, 

örökké fénylő ikonod, 

örökké omló homokbuckád, 

a legveszendőbb én vagyok.

Wilhelm Busch: Egy kövér zsák

Kövér zsákot vitt hajladozva 

Galóca gazda a malomba: 

érett rozsföld mellé jutott; 

terhét letette, s szuszogott: - 

a zsák tisztes redőket öltött, 

s pompázatos beszédet költött. 

Így szólt: A teli zsák vagyok. 

Ti: gyarló, töltelék magok. 

Fajtátok én fogom kemény 

egységbe eme földtekén. 

Az én dolgom, hogy védjelek: 

a tyukok meg ne egyenek. 

S az én roppant erőm cipel 

titeket a malomba el. 

Hálával tartoztok nekem: 

mik is lennétek nélkülem? 

A magvak ezt suttogták halkan:  

Te üres hólyag lennél egymagadban.

Eőry Attila fordítása

Wilhelm Busch: Önbecsülés

Mikor még tapasztalatlan 

és szerényebb voltam, mint ma, 

tiszteletem mind a többi 

ember bírta.  

Aztán, hogy rajtam kívűl is 

sok borjat láttam a réten, 

kezdem - úgyszólván - becsűlni 

önszemélyem.  

Keresztury Dezső fordítása

Lesznai Anna: Nyári nap

Párom ma jön, ajándokul 

Bibor szerelmet hoz nekem 

S hogy édesb legyen benne bíznom, 

Messziről jön és idegen.  

Ugy-e azért késtél soká, 

Hogy harmatos kín hamva lepjen, 

Hogy nyári napok forró lázán, 

Mézzé vált vágy verje ki testem.  

Csudálkozva nézem karom, 

Mint hajlik ölelésre íve, 

Mély gyökerű gyönyörök íze, 

Gyülemlik csókká ajkamon.  

Bő fényözön csurog a kerten, 

Sok ízzó kelyhű tárt virág, 

Én és a kéklő szilvafák 

Állunk, várunk napfénykeverten.  

Nem is akarunk más gyönyört, 

Elég lesz, ha duzzadva éled 

Érett testünk - és ha tevéled 

Kemény szívem gyengére tört.

A nap gondolata

  

Amikor erőd végéhez érsz, Isten akkor lép közbe.

Lesznai Anna: A szó

Valakiben vagy valahol,     

Verőfényben vagy tán virágban,     

Lehet hogy könnyekben vagy könnyben -          

Alszik a szó.     

A nagy kérdés, a nagy könyörgés -     

A kincset keltő koldusnóta,     

A teljesedést termő éhség -           

És csak nekem szól.     

Énbennem mélyen meglapulva     

Bezárva búgó gyöngyburokba,     

Lelkem fenekének fövényén          

Alszik a szó.     

Hangzása halk hullámharang,     

Sohsem hallottan, mindig mondott,     

Érthetetlenül egyszerü,     

Egy egyetlen "várlak-"ra válasz.

Lesznai Anna: Ébredés

Éltem aluvó asszonyéltemet 

S testem nem volt más - minden nyarak teste - 

Hajam a fáknak kúsza lombja volt, 

Szívem a nappal leáldozott este.  

És nem volt más álomra nyílt szemem - 

Hiába hajlott ködfejtő betükre 

- Mint minden víznek és minden egeknek 

Egymásba mélyedt magalátó tükre.  

Dús eremben télvégi harmat gyűlt meg, 

November hóban őszi pára ült meg. 

Mindenik maggal kipergett az éltem 

És lenge lelkem lebegett a szélben.  

- Te eljöttél és kiváltottál engem 

Te csudahántó megváltó szerelmem. 

Sebzett testem a nyarakból kivállott, 

Most talpig saját fájdalomban állok.  

Az én karom reszket ölelve téged, 

Az én szivemre verődik beszéded 

S hogy gyökeret vert tebenned a lelkem, 

Én felsikoltva önmagamra leltem. 

Csorba Győző: Két hang

A kis szokvány-halálok 

lassan kihalnak. 

Felnőtt az emberiség. Épít magának 

soha-nem-volt diadalmat. 

(S ha majd a győzelmi üvöltés 

csap már az égre, 

irtóztató, fene hörgés 

nem hág-e fölébe?)

Csorba Győző: Jóság

Jó vagy: nem ütöd agyon a legyet. 

– Villámok szabdalják a mély eget.

Csorba Győző: Szeretet

A legyeket csapóval gyilkolom, 

az esti lepkéket meg ujjaimmal. 

Kislányom tenyerébe szálka ment: 

holnap feltétlen orvoshoz viszem.

A nap gondolata

" Hiányzik a csend, ami minden mögött van, hiányzik a távolság és az idő lassú ballagása, hiányoznak a hajnalok és az esték, hiányoznak a vasárnapok és a hétköznapok, hiányzik az egész rét - mert hiányzik az emberekből s a világból a béke."      

Fekete István

Káli László: Százezer

Százezer éve szeretlek, és szeretlek 

még százezer évig!  

kifordult szemed sarkából a Világ 

könnyeid gyöngyfüzére  

Tenyerembe temetem el gyönyörű 

arcod és minden egyes értem 

nőtt barázdát. Belőled emelek oltárt, 

templomot, sáncot. Talán így 

megóvsz majd gonosz önmagamtól, 

leszel sorsvonalam, míg élek. 

Égig érő kazlakba raktuk álmainkat, 

tetejébe boldogságunk. 

Súlya alatt rogyott térdre álom-létünk, 

térden csúszva, százezer 

sebből vérezve azt játsszuk, élünk.   

Harangzúgás hangod hallom hajnalban, 

ha madárdal zeng a fák közt 

integető Napsugárban fényed látom...