karjaimat. Ablakon át, tetőn át, szürke
ködoszlopokon át nyúltam feléd
néma csengőn, süket áramon
erőtlen vágyon át nyúltam feléd
de karjaim csak nyugtalanságot meritettek.
Szivemmel is kerestelek – nem voltál
sehol, emlékeimbe nyúltam:
csupa tüske szúrt.
Belepett a nyugtalan alkony.
Ekkor hirtelen megenyhültem –
lehajoltam csendesen és boldogan
s egy hüvös papirlapon
megcsókoltam meleg nevedet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése