Nincs semmi szó, és nincs vigasztalás,
– a gallyakon már megpattant rügyek –,
eső esik, hideg eső csurog,
hátat horpasztó hideg szürkület.
Szelek cibálják álmok útjait,
szeszélyes minden: érzés, gondolat,
bódít a jácint, pocsolyás az égbolt,
homályos tükrén furcsa szédület.
Öreg csavargó ül a kőpadon,
eső üvegje dermedté veri,
– A kapualj tán védelmet kínálna…,
– Mi elől? – szól, és cókmókját szedi,
kanális vize habzón elnyeli.
János volt? Máté? Lázár, bárki volt ő,
szenvedő arca itt maradt velem,
és valamennyi stációnál látom
a Jézus arcban, és szégyenkezem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése