Mint az utas, ténfergek e talányos,
idegen város tornyai között,
eltévedtem hazámban, és a kő,
melyre pihenni ültem, ismeretlen,
csak keménysége ismerős. Felelj te,
te csak tudod, hisz öregebb vagy nálam,
magasabb is, átléped a hegyet:
egyet nézel, s a szakállas ereszt
megkopasztják az újszülött szelek,
hánykolódik a haltestű folyó,
s habbal takarja pikkelyes gerincét,
kettőt nézel, s a fű kis kardjai
kiröpülnek a föld alól, s a fény
szisszen, ahogy hegyük megmetszi talpát;
hármat nézel, s a föld öreg fején
felkéklik az évelő koszorú:
a márciusi aequinoctium.
Felelj neki. Én nem tudok felelni.
Valaha azt hittem: az ágy az ágy,
a ház az ház, és az ország az ország,
most ágy meg ház meg ország meg világ, –
jaj, Isten, Isten, Isten, Istenem!
Felelj neki! Valaha kinevettem
őseim mesterét, a genfi szentet,
mert azt mondta, születésem előtt
eldöntötték: mi vár. Az üdvözülés,
vagy kárhozat. Születésem előtt?
Holtom után? S ezt ki döntötte el,
mi most jutott nekünk, a földi létben,
az elsődleges, pucér szenvedést?
Most, mikor már nem vagyok fiatal,
s gondolataim oly visszhangosak,
mint régi utcák, visszacseng a szó,
a kacagás, amely belézuhant
a múltba, újra felveti a víz,
s egyre zavartabb vagyok, hogy öregszem,
mert ágy, ház, ország, Calvinus, – felelj,
hisz te szabad vagy és messzire látsz,
s ha újra eljössz, minden évben eljössz,
tán tudsz valami titkot, amitől
erős maradsz, megnézni a világot,
s megőrizni a gyönyörű mosolyt
szigorú szádon; bimbókat fakasztasz
az ágakon, megnyitod a csízek
kis torkát, eljössz, s nem undorodol
tőlünk. Talán hiszel valamiben,
mi eljövendő, és mit nem tudunk még.
Mit látok én? Akit nap sosem ér,
csak káprádzik a fénytől. Hallgatok.
Talán nem is köd, csak felleg. Elúszik,
ha megvillantod fényes pallosod.
Mondd meg neki: nem születtünk hiába,
felelj helyettem, szentséges tavasz,
ha én már nem bírom kimondani!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése