“ És monda néki Jézus: Bizony mondom néked: Ma velem leszel
a paradicsomban.” Lukács 23,43
Jézusnak a keresztfán mondott hét szava közül most csak egyet veszünk elő, azt, amit a mellette megfeszített latornak mondott: “Ma velem leszel a paradicsomban.” Mennyi szeretet, milyen túláradó kegyelem, mekkora hatalom, erő és szentség árad ezekből a szavakból! Ő maga is a közeledő halál fojtogató ölelésében kínlódott és mégis életet tudott adni egy halott léleknek. Isten haragja poharának utolsó csöppjeit itta éppen, s közben mégis a kegyelem poharát tudta nyújtani egy bűnbánónak. Keze oda volt szögezve a kereszthez, mégis teljes hatalommal tartotta benne a mennyország kulcsát és megnyitotta a kaput, hogy beengedjen rajta egy megtérő lelket. Egész földi életének nem volt még egy ilyen pillanata, amikor ennyire átsugárzott volna a felvett szolgai formán királyi hatalma, mint amikor így szólt: “Bizony mondom néked, még ha velem leszel a paradicsomban!”
1) Így válaszolt Jézus egy nyomorult ember őszinte bűnbánatára. Megrendítő bűnvallás hangzik el ott a kereszt mellett: az egyik megfeszített lator mondja a másiknak: “Az Istent sem féled-e te? Hiszen te ugyanazon ítélet alatt vagy! És mi ugyan méltán, mert a mi cselekedetünknek méltó büntetését vesszük: ez pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett!” (Lk 23,40-41) Szinte azt mondhatnám, hogy ez a legnehezebb dolog egy ember életében: leszállni arra a mélységre, ahol őszintén azt tudja mondani: Méltán vagyok Isten ítélete alatt! Cselekedetem méltó büntetése van rajtam. Ez az igazi bűnbánat! Tehát az, amikor képtelen vagyok akár egyetlen szóval is szépíteni a bűnt, hanem mentegetőzés nélkül vállalom annak teljes súlyát. Nem felületes megbánás ez, ami csak a büntetéstől való szabadulás érdekében történik, a nélkül azonban, hogy belátná magának a bűnnek a szörnyűségét! Hanem teljes elismerése és elfogadása annak, hogy Isten igazságos! Nem is érdemlek egyebet, csak a legsúlyosabb büntetést!
Azt hiszem ma a mi egyházunknak legnagyobb közös bűne, amiben azonban mindnyájan egyénileg bűnösek vagyunk, hogy nem jutott el erre a teljes bűnbánatra! Nem tudjuk becsületes hittel azt mondani, hogy “mi ugyan méltán”, tehát jogosan, igazságosan vagyunk az Isten ítélete alatt! Bennünk még mindig az a gondolat lázong, hogy méltatlanul, igazságtalanul érnek a bántódások! És ha van is bennünk valami bűnbánatos megrendülés, azzal inkább csak a további ítélet és harag elől való megkímélődést szeretnénk biztosítani a magunk számára. Tehát még bűnbánatot is tisztán önző szempontból tartunk. Még mindig nem tudunk alázatosan meghajolni Isten igazság-szolgáltató ítélete alatt, még mindig tiltakozunk ellene! Pedig mennyi kegyelem van abban a történelmi igazságszolgáltatásban, amivel megítélte Isten az Ő népét, az Ő egyházát! Ránk nézve nem érvényes az, amit ez a lator így fejezett ki: “Mi a mi cselekedetünknek méltó büntetését vesszük”, mert ha mi is - mi református egyház, mi személy szerint - a cselekedeteinknek méltó büntetését vettük volna, most nem lehetnénk itt! Pedig az ember, amikor egyszer igazán a valóság erejével rájön arra, hogy sokkal súlyosabb büntetést érdemeltem volna, mint amekkora ért, akkor egyszerre megtelik hálával a kegyelmesen ítélő Isten iránt és ebben a hálaadásban visszanyeri az egyensúlyát, életkedvét, aktivitását, tájékozódását, még az ítélet súlya alatt is. És nem is könnyebbíti Isten ezt a súlyt addig, amíg el nem jutunk addig, hogy: “mi ugyan méltán!”
Erre a teljes bűnbánatra csak a golgotai kereszt alatt juthat el valaki: Krisztus ártatlansága mellett lehet meglátni az embernek igazán a maga vétkét! Az Ő ártatlan, igazságtalan szenvedését látva válik képessé a lélek arra a beismerésre, hogy: én ugyan méltán! Mint a lator is azért jutott el erre a megrendítő felismerésre, hogy ő méltán, mert látta maga mellett azt a Valakit, Aki méltatlanul szenvedett! Erre a bűnbánatra válaszol Jézus így: “Ma velem leszel a paradicsomban!” Itt már nincs semmi szemrehányás, semmi vád. Benne van ebben az, hogy akármi volt eddig, az mind meg van bocsátva. Mintha mennyei fény gyúlna ki Jézus szavai nyomán, és új perspektívát nyitna ebben a teljes kilátástalanságban, mintha az örökkévalóság levegője áradna be szaván át, melytől új életre támad még a haldokló testben is a lélek! - “Velem leszel!” Ez mindent megér, ítéletet, szenvedést, halált! De nemcsak meghalni lehet így, hanem új életet kezdeni is, és mindig csak ott lehet újra kezdeni az életet, ahol a teljes bűnbánat mélységében megkapja valaki a fölszabadító bocsánatot!
2) “Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban.” Így válaszolt Jézus egy bűnös ember bizalmára. Milyen alapon merte kérni ez az élete utolsó pillanatában Isten felé forduló gonosztevő azt, amit kért, hogy emlékezzék meg róla Jézus, amikor eljön az Ő országában? Ilyet, akkor csak igazán hit által, csupasz, meztelen hit által lehetett kérni! Amikor mindenki csúfolja Jézust, megveti, gúnyolja, amikor a legszánalmasabb, legnyomorultabb állapotban van maga is, amikor legkevésbé látszik isteni hatalma, akkor ez az ember a hitével mégis meglát valamit abból a túlvilági hatalomból és dicsőségből, ami még a fájdalmak férfiának a nyomorúságát is átragyogja! Ez az ember meri hinni, hogy az a nyomorult, vergődő sorstárs itt mellette valóban az Isten Fia, meri hinni, hogy valóban az Ég Királya, aki olyan gazdag, hogy még neki is juttathat belőle egy morzsányit, megteheti, hogy könyörüljön rajta, mert telik a gazdagságából!
Igazán semmi más nem volt, amire támaszkodhatott volna ez a bűnös lélek, mint egyedül, kizárólag a Krisztus kegyelme! Hiszen csak pár pillanattal a halála előtt tért meg. Most már még csak ideje sem lenne valami jót cselekedni, mielőtt Isten elé áll! Nem gyűjthet érdemeket, Megváltóját sem dicsőítheti már egy Néki szentelt élettel, nem sírhat a sírókkal, nem örülhet az örülőkkel, nem tanulmányozhatja az Írásokat, még csak nem is imádkozhat már, és nem elmélkedhet az örökkévalóság dolgairól, mert testi fájdalma mindjárt megfosztja öntudatától. Csak egy beismerő szó! Egy hitből fakadó sóhaj! Rövid fohász! Ez minden! Többre már nem képes! Valóban: ha valaha üres kézzel ment be valaki az örökkévalóságba, teljesen érdemek és minden saját igazság nélkül, akkor ez az ember így ment! Pusztán, csupaszon, egyedül Jézussal - és ez elég volt! Nem csalódott! Ezért nem csalódott.
Jézus igazolta ezt a hívő bizalmat, amikor így szólt neki: “Ma velem leszel a paradicsomban!” Azt jelenti ez Testvér, hogy még mindig nem késő, még mindig lehet neked is! És akármennyi időt éltél is meg már a Krisztusban való ilyen hit nélkül, és ha akármilyen életet éltél is eddig, szabad most elkezdeni így hinni Benne, úgy, ahogyan ez a gonosztevő mert hinni Benne! Sőt, hadd mondjam úgy, hogy csak így szabad hinni Benne! Tehát úgy, hogy semmi nem számít az üdvösségnél, semmi érdem, semmi erény, semmi saját jóság, nem számít az, amit szenvedtem, végigéltem, kiküszködtem: csak maga az Úr Jézus számít, az Ő kegyelme, az Ő érdeme! Az Ő megváltó halála! Kizárólag csak ez számít! Ezért szabad neked is, nekem is számítani rá! Ezért szabad már most úgy járnunk a földön: dolgoznunk, szolgálnunk, szenvednünk, szeretnünk, megbocsátanunk, úgy élnünk, mint akik ezt a nagy kegyelmi ígéretet bírják, hogy együtt leszünk Krisztussal a Paradicsomban.
3) És milyen jó lesz majd ennek az ígéretnek a birtokában meghalnunk! Mert Jézus azt, hogy “Ma velem leszel a paradicsomban!” egy megtérő haldokló könyörgésére válaszolta. A legnagyobb problémánk mindnyájunknak mégiscsak a halál! A saját halálunk, ez az elkerülhetetlen végzetünk. És tudjuk bizonyosan, hogy eljön a mi óránk is! Biztosan eljön! Talán már nincs is sok hátra. Talán váratlanul, mint a tolvaj. Nem jelzi előre a jövetelét, csak egyszerre betoppan! És mi lesz akkor? Pál apostol olyan találóan mondja: “ha e mi földi sátorházunk elbomol.” (2Kor 5,1) Igen, ez a halál lényege, hatalma, munkája: bomlaszt, föloszlat, szétszakít minden köteléket. Mint például ami van a test és lélek között, a mi szívünk és a szeretteink szíve között, mi magunk és az életünk munkája között, mi magunk és a föld között. Elmarad minden, ami megszokott volt, kipróbált volt és elindulunk egy soha nem járt úton, ami ismét ijesztően sötétnek látszik. Hová leszünk, ha kikerülünk a testből? Kinek ne lettek volna már ilyen gondolatai?
És halljátok, mit mond Jézus egy megtért haldoklónak: “Ma velem leszel a paradicsomban!” Minden szónak súlya van. “Ma!” Még ma! - tehát nincs valamiféle hosszú, sötét út, amelyen az innen távozó léleknek bolyongania kellene, míg sok viszontagság után eléri végre a boldogságot, a megnyugvást, hanem rögtön, azon mód, az innen való kiköltözés egyúttal az oda való beköltözést jelenti. Hova? A paradicsomba! - mondja Jézus. A paradicsom a Bibliában az Isten mellett élvezett örömnek, boldogságnak, ártatlanságnak, tisztaságnak a helye és állapota. Az az elvesztett világ, amit Krisztus halála és feltámadása nyitott meg újra előttünk. Nem sokat tudunk róla, hogy hol van, milyen, mihez hasonló, de a legtöbbet mégis tudhatjuk róla, mert így mondja Jézus: “velem leszel a paradicsomban.” Együtt a megdicsőült Krisztussal! Lehet ennél több? Nem elég ennyit tudni róla? És hogy ne legyen benne semmi kétség: még meg is erősíti, nyomatékot ad szavainak: “Bizony mondom néked!” Igen: Jézus mondja, néked, meg nékem! Nékünk! Mindenkinek, aki bűnbánattal, bizalommal és könyörgőre fogva néz föl Reá, amint ott függ a keresztfán!
Micsoda felséges dolog ez! Azt hinnénk, a gyűlölet és a pokol ünneplik Isten Fiával szemben a diadalukat. Az emberi gonoszság mérhetetlen mélysége kavarog a kereszt körül - de ez csak látszat! Mind e kavargó szörnyűség közepette a haldokló Jézus bűnbocsánatot és örök életet ajándékoz, mégpedig egy gonosztevőnek, egy latornak! És nemcsak akkor. Ma is! Nekünk is!
Jertek, álljuk körül lélekben az Ő keresztjét és fejezzük ki bűnbánatunkat, bizalmunkat, könyörgésünket ebben az énekben:
Mind, ami kín, ütés ért,
Magam hoztam Reád;
Uram, e szenvedésért
Lelkemben ég a vád.
Feddőszót érdemelve
Itt állok én, szegény,
S kérlek, lelked kegyelme
Sugározzék felém.
Légy pajzsom és reményem,
Ha kétség látogat,
Véssem szívembe mélyen
Kereszthalálodat.
Rád nézzek, Rád szünetlen,
S ha majd szívem megáll.
Öleljen át a lelkem
- Így halni: jó halál.
Ámen
(341. ének 3. és 7. vers)
Dátum: 1952. április 11. Nagypéntek du.
Forrás: "joosandor.hu"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése