Hazatérek egy olyan lakásba, ahol nem fogad
senki, mondod, és nem nézel rám, mint aki úgy
érzi, valamiben hibás, nem nézel a szemembe,
mintha szégyellenéd, hogy magadra maradtál,
vagy talán azért szégyenkezel, mert mindig is
erre a magányra vártál, egész életedben, nem is
tudtad, hogy ez ennyire jó, egyedül lenni, egyedül
hazatérni, nyitni az ajtót, a lakásban sötét van,
villanyt gyújtani, és élvezni a csendet, hogy nem
vibrál a feszültség, a másikunk feszültsége, nincs
hangos szó, csak a csend van, csak a nyugalom,
aminek a mélyén viszont ott lapul valami sűrű sötét,
olyan ez, mint amikor minden előzmény nélkül
összeesik valaki az utcán,
persze, mondom neked,
hazatérsz a csendedbe, leülsz a gépedhez, és valami
szöveggel bíbelődsz, mondom, és nyugalom van
mindenfelé, az egész lakásban, majdhogynem végtelen
nyugalom, mondom, és közben arra gondolok, miért is
kúszott a szemedbe, a szembogaradba az a fénytörés,
az a matt, sápadt üresség, amit látni vélek, miért,
hogy a mozdulataidban nincsen már energia, hogy
nincsen már erő, és az illatod is, a szagod is más lett,
miért, hogy a hajad, a körmöd, a bőröd is más, hogy
hideg van körülötted, annyira hideg, hogy beleborzongok
minden egyes mozdulatodba, és menekül előled mind,
aki korábban kereste a társaságod, jeges szél mozdul,
és megsárgul még a fűszál is, amerre jársz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése