Bodó Csiba Gizella: Szeretetre ítéltetett!

Kereslek, mert fáj a csend.
Csak zúgott, s nem tudom mit üzent
a Szent László templom harangja
a hegyen át, a fáknak lombja
féltőn befogadta, s hagyta, hogy
titokká érjen ez a zúgás,
s mint felfakadó forrás, -rohanva
lelkem békéjét szerte zúzza,
fülem mellett egyre húzza:
keressél, hogy keresselek,
kereslek, hogy szeresselek,
mert az ember nem magányra,
nem fogcsikorgató hiányra,
de szeretetre ítéltetett!

Csoóri Sándor: Sokat beszéltem nektek

Sokat beszéltem nektek, túl sokat.
És rajongva is, mint aki mögött
ott áll mindig egy hársfaerdő.

És amit mondtam, mondhatta volna
helyettem Isten is, vagy az a nagyságos folyó,
mely töredék-hazánkon naponta átgyalogol.

De nektek csak a fél szívem kellett mindig.
Akkor is, amikor három se lett volna elég.
A sündörgő köd volt a ti prófétátok.

Híveim: árulóim, mi lett a nemes maradékból?
Zsoltárt éneklő szátok elpudvásodott, mint a cseresznyefám
s lusták vagyok a gyászban, lusták az örömben is.

Tél van, fagyos föld, botorkálok a semmiben.
Emlékiratokat kopog a lábam – halljátok-e?
Vagy csak ezt is én hallom, mint ki magának dödörészget?

Bodó Csiba Gizella: Azt hittem

Azt hittem .....!
Azt hittem ......!
Mily kevés a hitem, rájöttem.
hiszen megtenni semmit nem mertem,
hogy csodáidat elkönyveljem.
Ha nem jön, hogy felkeressem,
ha nem szól, hogy megkérdezzem,
ha nem hív, hogy megüzenjem
ha kérdez hát átöleljem,
Ha itt áll csak érezzem,
minden érzékemmel éljem
Hogy Te küldted őt,
végre higgyem!

Biblia

" Elfáradtam, Istenem!"

(Példabeszédek 30, 1)

Bodó Csiba Gizella: Elfáradtam

Meglettem, keveset mit tudtam megtettem.
Életem csomókba rendeztem,
kisimítani nem hagyta a szálat
egy mindenkor felbukkanó bánat
csimpaszkodott a kutya, szorítva bokámat,
hogy lelassítsa önnön rohanásom
szilajon ne vágtassak át a világon
születéstől érlelődő, beért elmúláson,
e tengeri csomók voltak egy-egy állomásom.
Minden állomáson valakit elhagytam,
rózsakoszorúval fájón betakartam,
csak Isten hallgatta meg, hogy én mit akartam.
küszöbére ültem, s szóltam: elfáradtam.     

Bodó Csiba Gizella: A hegytetőn hiába állsz

A hegytetőn hiába állsz,
ha a mélyből nem Te indultál,
ha bazalt oldalát nem Te jártad,
mert nem a csúcsra jutás
a célja a tapasztalásnak.

Feldobhatod a vashorgot
a felső sziklán álló társnak,
a szikla bizton áll, felkiáltójele
az utad végén elért feljutásnak.

S ha felértél, vissza kell jönnöd,
hogy begyógyítsd a felhorzsolt vérted
hogy milyen volt éghez közel lenni,
a földön térdelve majd megérted.

Farkas István: Több lettem

Szerelmed többé tett, 

mint valaha voltam. 

Felemelt fájdalmamból 

s a mennybe jutottam.

Bodó Csiba Gizella: A férfi könny

A férfi könny legördülése
sziklás hegyek megindulása
megremegtet, mint a
föld mélyének felszakadt,
fájdalmas morgása.
A férfi könny néma üvöltés
ritka a folyókká duzzadása
szétmorzsolt bazalt
a lélek veremben
a férfi könny
a remény halála.

Szabolcsi Zsóka: Óvjon árnyad

 Zöld lombod takarjon szemérmesen,   
mesélj még mosolyoddal lombkedvesem.   
Versem, dalom, mind tiéd, ha akarod,   
karod helyett öleljen ágotthonod.   
Fészkünk, álmunk óvja nap sugara,   
csillogjon felettünk kék éjszaka.   
Mosson eső, frissítsen harmat hűse,   
vágyódó lelkem szépséged fűtse.   
Egymásba kapaszkodva keljünk útra,   
varázsolj életre újra meg újra.

Bodó Csiba Gizella: Hajnali elmélkedés

Nyitott kapu vagyok-e én, vagy
huzatos ház, melyen átjár a szél?
Képes vagyok-e nyitni másokat,
vagy szívem rozsdás, kulcs nélküli lakat?

Tudok-e menni, ha menni kell,
marasztalok-e, aggódva valakiért?
Vagy csak húzom a falakat, másnap lerombolom, s
síránkozom a romok tetején?

Csak úgy csapódom, mint gazdátlan kutya
ki rúgástól, simogatástól egyformán fél?
Szabadság, vagy szerelem, nem kell választanom,
mi köt, mi old, mi mennyit ér?

Szabadságom már mindenki visszaadta,
szerelem hűséggel nem engem kísér,
csak elmélkedem kicsit még magamról
hogy épp most? - meg hogy mi végre?

kint vijjogva fütyül a szél!

Hárs Ernő: Homokóra

Csak sejtjeim érzik a lassú kopást
tudatom nem öregszik
Ugyanolyan lidérclebegéssel táncol az elmerülő
hónapok évek egyre hatalmasabbra
tornyosodó vad roncstemetője felett mint
ifjúkorában

Bármilyen hosszú a megtett út
csak a kiszárított s lepréselt
emlékek természetrajzi szertárai őrzik
a különböző előjelű
találkozások arcvonásait

Élő jelenidő nem vérzik el velünk
tartalma ugyanaz s öröklét mécseként
pislig az ide-oda fújó történelem
kényszerű léghuzatában
csökönyös bizalommal

Mert elviselni csak így bírhatom
a bármikori változás parancsát
hogy mint fejtetőre állított homokóra
pergessem kimagamból
esendővé és jelentéktelenné
fordult egész valómat
az utolsó szemig

Szász Tibor András: Miért féltek?

" Akkor ezt mondta nekik: Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek? Nagy félelem fogta el őket, és így szóltak egymáshoz: Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?"

(Mk 4:40-41) 

Egyezzünk meg, hogy a tanítványoknak volt, amitől begazoljanak. Legtöbbjük tapasztalt hajós volt, ismerte a Genezáreti tónak gyilkos szeszélyeit. Értek már meg viharokat és hallották az öregek intő történeteit is. Ebben a rájuk szakadt veszedelemben hatalmas előnyük volt: velük utazott Jézus. Az ő útjain jártak, az ő akaratát teljesítették, amikor vízre szálltak az éjszakában.  Áldott teher volt a fedélzeten a csöndesen szendergő Úr. Nem kapitánykodott, nem üvöltözött, hogy vitorlát fel, vitorlát le, töltsetek ki papírt, tegyetek maszkot, fertőtlenítsétek a kormánylapátot! Vagy, hogy a nyolcvanon felüliek ugorjanak a tengerbe! Egyet szólt, és a vihar egyből elült. Ahogy jött úgy eltűnt, csend és biztonság lett megint.  Ekkor tört ki a tanítványokon a poszttraumás sokk. Ne gondoljátok, hogy mi is az egész ijedség elmúlásakor csak úgy simán tovább kolbászolunk. Akkor szakad ránk az igazi rettenet: lám olyan erőknek vagyunk kitéve, melyeknek nem parancsolunk, melynek nagyságát nem ismerjük, szándékait nem ismertük még ki teljesen.  Mert sétálgattunk a szimpatikus Mesterrel, ünnepelgettünk, hallgatgattuk, megvolt róla véleményünk, fűzött hozzá egy egyre erősödő szimpátia és baráti viszony: de, hogy ennyire tőle függjön ég, föld, élet, megtartás, szabadítás azt nem láttuk át és nem fogtuk fel. És akkor egyszer csak az egészet megtapasztaljuk a bőrünkön. Nem baj, ha megfogalmazódik bennünk: mekkora is Krisztus valójában? Nagy. Nagyobb, mint szívünk és gondolatunk. Jobb előtte meghajolni.           

Forrás: Napi Ige és Gondolatok

Meliorisz Béla: Csak ez

köd fadarabok sár 

napok óta esik 

utunkban holt madár 

mifelénk most minden 

végtelenül őszi 

de csak ez van ingyen

Csengery Kristóf: Hozzád eljutni

Hozzád eljutni annyi, mint
a semmin átrohanni. Mint
átélni - sejtő kezdetek
mélyén - a tiszta végzetet.
Téged harapni annyi, mint
mindig éhes maradni. Mint
a test szagától részegen
vágyakozó állatfejem
forrón lágy, lüktető húsodba fúrni.
Csak vége ne legyen! - Reménytelen...
Szétválaszt bennünket az értelem,
a rend. - S az öröm sem tud egybe gyúrni.
Kétféle vágy, kétféle nem
vagyunk. S kétféle félelem.

Meliorisz Béla: Vég-e

súlytalanul kéken 

szétszóródnak a szavak 

az őszi estében 

jó fáradt a határ 

s talán mindennek vége 

nincs aki hazavár 

* 

ámulva mint régen 

elmerülnek a szavak 

a riadt estében 

dobozban a múlt nyár 

de nincs mindennek vége 

még úttalan út vár

Csengery Kristóf: Jelenlét

A csatornán eső dobol
nyugtató, halk aritmiát.
Fekszem. Az álom elsodor.
Forró, fehér fény járja át
az agyam, s mint az alkohol,
mind mélyebb mámorba bocsájt.
Öt érzékemben dolgozol,
s nincs erőm nem gondolni rád.
Jövőm formálod a jelenben,
élő törvény vagy életemben,
s így bennem lassan minden eldől:
Te mentesz meg a végtelentől,
de benned mégis megtalálom,
és feltámasztom a halálom.

Csordás János: Nekrológ helyett

Csak összeesett s két nap múltával eltemették
Tíz ujjamon számlálhatom akik elsiratták
„Nem nagy eset, megesik mindenkivel,
az élet megy tovább" — efféle közhelyek.
„Eleget élt, hol leszek én 78 évesen?"
s még más efféle közhelyek:
„Dolgozott más is, szobrot állítsunk neki?"
- hallom a kérdést
s arcomon mint jégcsap merevül a könny.
Félretehetem-e személyes gyászom?
Profi sírásóként elintézhetem-e?
Nem !
Valaki a szívemen
faragja országnyi szobrát
„a mezei szorgalom"-nak, a névteleneknek,
a nem Napoleonoknak,
a nem Dávid királyoknak,
a nem Mózeseknek,
de a sok kicsi asszonynak, nőnek,
a mezők névtelen lányainak,
margarétás kis hercegnőknek,
a citeraszívű asszonyoknak,
a gyönyörű Annáknak, Máriáknak —

Mesterházy Balázs: …lököm fölfelé

Földre roskad a szívem, akkora benne a bánat.
Pedig szívügyekben precíz vagyok, nem értem,
hogyan kalimpálhat most mégis így összevissza.
A keringési rendszerben a szív a pumpa. 0,2 másodpercenként
pumpál mindig majdnem ugyanannyi vért.
A vér önálló szerv. Nekem öt liter van, neked körülbelül négy.

Szén a szívem,
holnap hamu.
Eldobban majd,
mily szomorú.

A szív kúp alakú, négy üregű, izmos falú, 270-300 gramm
súlyú szerv. Működése automatikus, akaratunktól független.
A szívciklusra (pompásan megy) senki nem figyel. Csak összehúzódik
és elernyed. Az enyém mostanában, ha nem csinál semmit (napi 5-6 óra
jön össze a 0,2 másodperccel), akkor végig érted remeg.

Ebben soha nem tévedek. Mire azt mondod, hogy ami egyszer volt,
az holnap nincsen, írjak egy másik mesét, én már többször
megcsináltam, és csak lököm fölfelé. Akár egy gép, olyan vagyok
(ha elromlik, kihúz, sarokba tol, letakar.) A folyadék
a csövekben mindig ugyanolyan kanyart csinál, nem lustulok.

Szén a szívem,
holnap hamu.
Majd mindig egy szép,
szomorú dalt dúdolj,
ha eszedbe jutok.

A szívemet egy kettős lemez, a szívburok veszi körül.
A két lemez közötti látszólagos üregben – amelyet minimális
mennyiségű sikamlós folyadék tölt ki – a szív szabadon mozoghat.
Az enyém most a földre roskad. Talán az lehet, ahogy rám nézel.
vagy otthagylak. vagy meghaltál.

Szén a szívem,
holnap hol van.
Leng még egyet,
nagyot dobban.

Lapozgatom, olvasom. A kardiovaszkuláris rendszerről szóló
leírásokban az szerepel, hogy annak fő feladatai: az állapot fenntartása,
a megelőzés, a célpontba juttatás („szállít a szív”) és a takarítás.
A fájdalomról egy szó sincsen bennük sehol.

Mesterházy Balázs: És akkor sír az ember

A sírás teljesen természetes emberi reakció,
amelyet mindkét nem tagjai gyakorolnak.
Amikor azt mondtad, hogy egyedül vagyunk, akkor
én is sírtam. igazi síráskönnyeket.
A könnyeknek három fajtáját különböztetjük meg.
A bazális könnyek a látáshoz szükséges
nedvességet biztosítják. Napi 1-3 milliliter termelődik
belőlük. A reflexkönnyek kimossák a szemből az oda
nem tartozó részecskéket, ezzel gátolva meg
az irritációt. Síráskönny akkor termelődik,
ha erős érzelmi reakció ér valakit. Ilyenkor
a limbikus rendszer egy acetil-kolin nevű
neurotranszmitteren keresztül megindítja a könnygyártást,
természetes fájdalomcsillapítót is előállítva ezzel.
És akkor sír az ember. Mert minden változásnak végül úgyis
ugyanaz a vége. Van, ahonnan már nem lehet ketten menni.
Én azt hittem, úgy búcsúzom, ahogy nem búcsúzott még senki soha.
Átlátszó, erősen sós ízű, enyhén lúgos kémhatású folyadékot
csorgattam le az arcomnak a falán. A szememtől a számig folyt, és
néhány csöppje talán még az államig is elért.
A nők évente átlagosan 64-szer sírnak, a férfiak
ennek csak a negyedét. Tegnap azt mondtad,
„– A kettes a legmagányosabb szám.”
„– Miért?” „– Az egyetlen páros prímszám. Ezért valójában
egyedül neki nincsen párja.” „– Pedig páros.” Igen, azt hiszem,
ennyi volt. A végén a számba aztán még bele is folyt
egy kicsit. lehetett érezni a természetes fájdalomcsillapítót.

Bárdosi Németh János: Elégia

Emlékeidet kaszáld halomba,
hogyha a fáradt, lomha
betegség szétrág,
legyenek előtted fák,
füvek, legelők,
a gyermekkor szép édene,
nyájas családi kör,
tűnt ifjúságod tájai,
versek varázsa
vagy szerelem szivárvány havasán
holdak, csillagok,
csalóka álmok,
munka, gond
és az embertelenség vadona,
véres háborúk
s te ezek előtt
emeld magad magasba,
soha ne hagyd abba,
hogy a gonoszok
ellened rontsanak,
mindig legyen partifok
amin kiköthetsz,
egyetlen perc
a fájdalmas iszonyatban
és ember maradsz abban,
ki tudja végzetét,
hogy jön, megy a végtelenből
de előbb
elvégzi kimért dolgát,
mit istened bízott rád,
szántást, vetést, egy
tisztes fővetést
vagy egy gyönyörű füttyszót,
szívedből messzehangzót!

Bárdosi Németh János: Kezed simítva

Egy terített asztal a nyári verandán
betűző napfény a kertből
fák arany lombjai közt,
intés a távozó barátnak
a vonatfüst fehér fellegébe,
fillérek közt is a boldog élet,
a rokonság meleg ölelése,
szád szamóca-íze,
nyarak és szelíd őszök
gyümölcsös tálak teljessége
aztán a tél, mint álomi táj,
kék hó az ablak alatt
emlékek köd-subáival,
versek ünnepi muzsikája
a mazsolás fehér kalácshoz,
ez tör föl, ahogy húnyt szemem mögött
kezed simítva emlékezem.

Balázsovics Mihály: Májust remélve

Öregszem . . .
Hajlamos vagyok rá
hogy ellírízáljam
a verset egy jószóért, mosolyért cserébe.
Pedig a jóhiszeműséget
kiirtották belőlem rég.

*

Ha majd elhagy a lét
májust remélve mit mondjak
tükrök közé űzött
megkérgesedett magamnak?

Akár az idő, havazik el a beszéd.
Puha torlaszokba gyűlik,
elég egy megnemfontolt mozdulat,
pisszenés:
megindul a lavina
magával sodorva
a legkeményebb tartást,
a legvégső képmutatást.

Pedig volt olyan idő, mikor hittem:
vannak letarolhatatlan rétek
állig nyújtózó illatos füvekkel,
be nem mocskolt erdők, vizek,
ezüstbe hanyatló hajnalok,
hogy vannak tejtiszta álmok, szavak . . .

Most egy út elején tudom:
van olyan elhagyatottság,
mikor kart-karbaöltve énekelünk,
egymáshoz csak annyi a közünk
hogy önmagunkat kutatjuk minden
csillogó tekintetben . . .

Takáts Gyula: Mögéje nézz

Mögéje, mert mind csak ott... S még az mögött.. 

Ne rája nézz!. . . Mert zöld a levél, 

de ősz. . . Ereiben is az kering 

s vitorláinkban együtt zúg a szél...

Féja Endre: Istenhez térve

Ha valaki ajkát mosolyra nyitja,
téged sejtelek a lelkében, rejtve.
A virágok esti illatában
téged érezlek eltemetve.

Gyönge vagyok, véges az élet,
ne büntess, ha olykor vétek.
Elfáradtam nagyon a nyárban,
de Hozzád mindig visszatérek.

Makay Ida: Az a rét

Szikrázó gyerekkori rét! 

Kék lepke villog fölötte. 

Már soha többet az a kék! 

Az ég üvegje összetörve. 

Emlék kékje: vakító nyárég! 

Aranykor, alvó öntudatlan. 

Szívben fénylő holdmessze tájék. 

Azúr lepke boldog magasban! 

Ha csak egyszer egy rebbenésig! 

Ha nemcsak a versbe, a szóba. .. 

Ha csak egyszer még az a rét. 

Ha egyszer még az az óra!

Makay Ida: Magadért és magadnak

Nem zendülhet föl, csak a rekviem
érted, bár rajtad nem úr a halál.
Akit temetnek, és aki temet,
most s mindörökre Te vagy Karnevál,
és tor. Félelmesen szép ünnep ez.
Magadért és magadnak tündökölsz.
(a kezdettől minden Isten árva)
Tiéd minden, mit elsodort az ár:
a mélybehullott fáklya üstökös.
Gyászsötét lepkék halálos tánca.

Makay Ida: Alkonyi hasonlat

Jó volna itt maradni még.
Tudattalan emléktelenül.
Csak, mint a kő. A víz. Az ég.
Kihúnyni csöndben, mint az alkony.
S egy sugárnyit ragyogni még.

Hajnal Anna: Kristályoszlop

Kettőnk között halálod
feltörő kristály oszlop.
Lám fölénk nőtt halálod!
        Hány sikkal, szöggel, éllel
        mered fel nappal éjjel
        ágaskodó magányba,
        meredek árvaságba:
        kéznek elérhetetlen,
        szemnek felmérhetetlen.

Kettőnk között halálod
feltörő kristály oszlop.
Lám fölénk nőtt Halálod:
        sok tükrös lappal, éllel,
        sok kardéles szegéllyel
        Tükrökben számolatlan
        tükrözött változatban:
        tükörben lépő képünk.
        Képből a képbe lépünk.

Kettőnk között halálod
feltörő kristályoszlop.
Lám fölénk nőtt halálod!
        Nézhetjük most már ketten,
        te multból, én jelenben.
        Körüljárhatjuk ketten,
        te ma is énmellettem,
        te szellemben, én testben:
        de együtt mindenekben.

Garai Gábor: Láthatár

Most állj meg itt, és nézd a láthatárt.
Remeg a föld, eltörpülnek a fák.
Felhők fölrázott vánkosán a nap
lomha vért csorgat már, nem aranyat.
Fejed fölött megfordul egy madár,
a láthatár felé suhanva száll.
Szétszórja a megnyúlt árnyékokat
az úton végigsöprő alkonyat.
Magad állsz a mai nap peremén,
nincs szivedben se bánat, se remény.
Nem is sejted, mit ígér holnapod,
de elébe kell állnod, azt tudod.
És tul kell élned; amíg csak lehet,
ugyanazt kell itt újra-kezdened,
téglánkint rakva egyre a falat
a részvéttelen ég boltja alatt,
mintha létezne beteljesedés,
s nem rész lenne maga is, az egész,
mintha az időt hagynád örökül
(mi átfolyt rajtad, s nélküled röpül
tovább) az utódokra, mintha csak
az lenne lényeged, mi megmaradt
kezed nyomán, s mások javára vált. . .

Most állj meg itt, és nézd a láthatárt.

Vészi Endre: Te és az Idő

Ahogy az Idő összezárul
s gyalul egy éles fémgyálú
szívedben megnő a gyanú
nyílik egy ajtó önmagától

Rozsdásodik a vasliget
cseppkőbe hűl a pára reggel
s jeleznéd bár titkos jelekkel
homokba írsz csak betűket

Felhőkbe véstél ködből habból
elképzelt nem volt arcokat
oxigéngyöngyök a szavak
hol vagy attól a pillanattól

Mikor az eufória
magasba emelt mint egy istent
s maghasadásban a felismert
örök alakzat fény haza

Mind aki voltál angyalmásod
ki útnak indít az a kéz
és az a szem mely visszanéz
felejthetetlen pillantásod

S mindez magát úgy bontja ki
kíváncsian és rögtönözve
hogy teljes ívben forrnak össze
életed ellenpontjai

Egyidőben te nyár vagy tél vagy
egyszerre tavasz őszi táj
tenyérbe zárt dermedt bogár
szénben megmaradt falevél vagy

Tolvaj ki menti vagyonát
de aki mindent itthagy végül
rögeszmét verset örökségül
mindent amit csak kitalált

József Attila: A kutya

Oly lompos volt és lucskos,
A szőre sárga láng,
Éhségtől karcsú,
Vágytól girhes,
Szomorú derekáról
Messze lobogott
A hűvös éji szél.
Futott, könyörgött.
Tömött, sóhajtó templomok
Laktak a szemében
S kenyérhéját, miegymást
Keresgélt.

Úgy megsajnáltam, mintha
Belőlem szaladt volna
Elő szegény kutya.
S a világból nyüvötten
Ekkor mindent láttam ott.

Lefekszünk, mert így kell,
Mert lefektet az este
S elalszunk, mert elaltat
Végül a nyomorúság.
De elalvás előtt még,
Feküdvén, mint a város,
Fáradtság, tisztaság
Hűs boltja alatt némán,
Egyszer csak előbúvik
Nappali rejtekéből,
Belőlünk,
Az az oly-igen éhes,
Lompos, lucskos kutya
És Istenhulladékot,
Istendarabkákat
Keresgél.

1924 első fele

Pilinszky János: Két szeretőre

Mint alvilági házasok
a forró sodronyon,
hevertek, mint
a balfelem, balom a jobbomon,
s bár oktalan szerelmetek
már annyit sem jelent,
mint illemhely sivár falán
az ábrák és jelek,
a tűrhetetlen megszokás
megannyi változat
és változás között vakon
mégis csak összetart!
Akár a kettészelt kukac
valahogy mégis egy,
szíved szívével esztelen
vesződve hempereg!
Bizony: a büntetés elől
kár is lesz futnotok,
egy óriási csecsemő
állja el utatok,
és hanyatt-homlok menekül
majd torkotokon át,
véres csomóban kiszakad:
megszökik a világ!

Csoóri Sándor: Idegenben

Barátaim verseit olvasom idegenben. 

Beárnyékolja szavaikat az utcán siető nők haja 

s a felhőkarcolókat mosdató esőké. 

Most értem meg, hogy egyszer ők is elidegenednek tőlem. 

Sírjuk fölött a nyár, mint üres hinta leng majd.

Szabó Lőrinc: Egyedűl

Testvérkém, fáj, hogy egyedűl vagyok,
fáj a nappal ezer ugráló szine;

fáj, hogy annyian megszólítanak,
de azért senki se simogatná meg homlokomat.

Gyengédebb vagyok én az almafavirágnál
és a lehelletnyi holdfénynél is szelidebb.

Fehér galambok alszanak álmaimban:
nem szabad fölébrednem, hogy fel ne riasszam őket!

Ha felriadnának, meglátnák, mily gonosz vagyok,
milyen irigy és hazug és civakodó.

Ezért kell mindig csöndben maradnom, akkor is,
ha ijedt harangokat dobál be a szél az ablakomon.

Sírok, –
és szavaim halottan hullanak lábaimhoz.

Sírok, –
és a szomszéd fa se hallja meg könnyeimet…

Várszegi Asztrik

“Nem magunkat kell gyászolnunk, hanem őt kell megköszönnünk a Teremtőnek.”  

Szabó Magda

 „Isten kegyelmi ajándékként azt adta nekem, ahogy az évek szálltak, riadalom nélkül vettem tudomásul: telik az idő. Sosem féltem az öregedéstől, a haláltól sem: ami megkezdődött, végződik is egyszer. Ami meglepett, az édes és simogató felismerés volt: nekem az öregedés csak ad. S hogy fejében beleszánt sima bőrömbe? Alig számít annak a derűs békének a birtokában, amellyel az ember a tükör helyett önmagával néz szembe, hajdani eseményeket mérlegel. (…) Nekem a múló idő csak adott. Bátorságot, erőt, emberi tartást, s ha ki is fosztott az ifjúság édes kelléktárából, nem erre lettem érzékeny, hanem az adományára, hogy végre értek mindent, világosan és elfogultság nélkül láthatom a családomat, saját idáig való fejlődésem történetét. Fiatal éveimben dehogy lett volna bátorságom megmutatni magamat olyannak, amilyen voltam.”

Szabó Magda

 „ Semmi az, kicsim, minden előhalál hasznodra van, az utolsó már olyan könnyű lesz, hogy észre sem veszed. Csak a legelső olyan, hogy azt hiszed, belepusztulsz. (…) Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta. A végleges, a záró meglepően könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet. Akkorára már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg a spárgát, a csontjaidat.”

Csoóri Sándor: Lassú, májusi eső

Esik, esik, csak úgy magának.
Két órája kopog a tetőm.
A karcsú akácfürtök, 
mint bőrig ázott, első áldozós leányok
összebújnak a magasban. Szemérmük
szép rejtekhelye is látszik.

Elsistereg egy-egy villám is néha.
Veszett fejjel a halálba rohan.
A féltékenykedéseim cikáztak 
rajtam át így, még ifjan
s bután, amikor minden szerelemben
a világ elvesztésétől féltem.

Ma már nem féltek semmit és
nem félek semmitől. Túl sok
háború volt az életemben, túl sok 
álmatlan év és töredék-szerelem.
Fonnyadoztak köröttem Budapest fái,
de én az erdők tüdejével lélegeztem.

Ha múltamra gondolok, hány ilyen
eső szakad! Hány apró láncszem
Isten ujjai közül! S nemcsak a 
tetőmön kopognak, hanem a csontomon is.
Halottaim fényes homlokán, amelyek
mint a megállt órák, számonkérően néznek.

Esik, esik, csak úgy magának.
Két órája kopog a tetőm.
A karcsú akácfürtök, 
mint bőrig ázott, első áldozós leányok
összebújnak a magasban. Szemérmük szép
rejtekhelye is idelátszik.

Csoóri Sándor: Frontátvonulás

 Ugrál, kihagy a szívem.
Azt mondják: fetreng az idő
nagy magasságokban,
ahogy epilepsziás ló a kőbányában.

Mi lesz, ha rögtön meghalok?
Semmi, mondja egy angyal
unottan
s rákönyököl az asztalomra.

Dehát a nyár! Az áthevült karók!
Dehát a körték zöld köldöke a kertben!
Dehát szakadár verseim
meztelen napozása a templomtetőn!
S a holtak becsületsértési pöre!
S azok a szétdúlt, illatos romok,
melyek szerelmeim helyén ragyognak,
mind, mind
Istenre maradnának?

Sebes huzat lebbenti meg a függönyömet.
Te nyitsz rám végre ajtót.
Megérkezésed: zápor! Zápor a küszöbre is!
A hazahozott magasság megnyugvása.

Pilinszky János: Különbség

 Egy százlábú s egy flamingó között,
villanyszék és nászágy között,
egy pórus krátere meg egy
tündöklő homlok ragyogása közt:
semmi különbség. Különbség csak egy van,
ha azt mondják: "én jó vagyok",
vagy - ami ritka - azt mondják: "te jó vagy",
de ez is olyan különbség csupán,
amire Isten azt mondja magában:
mindkettő ugyanaz.

Mezey Katalin: Omega és alfa

Harsonaszót hallottam, a hang felé fordultam,
hét gyertyatartó között Uram megpillantottam,
s erőtlenül, mint a holt, a lába elé rogytam.
Kezével megérintett és megszólított: „Ne félj!
Én vagyok. Az első, aki meghalt, mégis él.
Örökké élek, nincs már hatalma a halálnak.
Nálam van a kulcsa halálnak, alvilágnak.
Írd le, hogy hét csillagot tartok a jobb kezemben,
hét arany gyertyatartó a hét egyház köröttem.
Írd le, amit hallottál, írj le mindent a könyvben!”
És kapu nyílt az égen, és kapu nyílt fölöttem,
láttam a közelt, távolt, egyszerre történt minden.
Múlt, jelen, jövő együtt, mintha egyes-egyetlen
tekintet sugarában nyílna, virulna, hullna,
minden élő és holt mintha egyszerre volna
gyermek és aggastyán, virágzó ág, kidőlt fa,
egyszerre volna fényes palota és a romja.
Láttam, szárnyát kibontva szállt fel a gonosz lélek,
hatalmas árny terített az égboltra sötétet,
és vérré vált a tenger, Nap, Hold, csillag lehullott,
és én leírtam mindent, amit az angyal mondott.
Semmit el sem is vettem, semmit hozzá nem adtam,
írtam hiteles szókkal, amit láttam, hallottam.
Aki tisztátalan lett, maradjon is meg annak,
aki igazságtalan, maradjon meg hazugnak,
de aki jó úton jár, az arról le ne térjen,
és aki szent, legyen szent, eztán is szentül éljen.
Én, János, mindezeket hogy láttam és hallottam,
az angyal lába elé borultam, s imádkoztam,
de ő így szólt: „Nem engem illet meg az imádság.
Istené a dicsőség, egyedül őt imádják
mind a teremtett lelkek. Én vagyok, aki eljő,
ítéletet én mondok, mert én vagyok az első,
s vagyok az utolsó. Az égbolt fekete
leplét átütő fény, fényes hajnalcsillag,
aki meglát, tudja, hogy hamarosan virrad.”
Amit élő nem sejtett, sok ezer jelet láttam,
káprázó, ámult szemmel az elragadtatásban.
Évszázak sora múlik, magyarázzák a bölcsek.
Aki nem magyarázza, de hiszi, az a bölcsebb.
Láttam, hallottam, hittem, megírtam türelemmel.
Urunk Jézus kegyelme legyen már minden szenttel!
Mert hamarosan eljő. Ó, Uram Jézus, jöjj el!

Weöres Sándor

 " Isten vendége vagy e világon!"

Görgey Gábor: Imhol vagyok

Akárhol laktam,
sűrű fészekmagasban,
kiapadt ókutakban,
növény s állatalakban:
mindig hallottam, halkan
hogy berreg a
kimondhatatlan kamera
s az éj-nyitotta réseken
egy háromszög alakú szem
néz láthatatlan.

Gömöri György: A végső dolgok

A végső dolgok kimondatlan maradnak –
tudatunk mélyén fekszenek mint a spanyol
Ármáda kincsei Hírt róluk
nem hoz csak egy-egy ihletett perc búvár sejtelem
A vezérgálya lágy fövénybe süppedt Ráják
cikáznak halak tanyáznak üres fülkéiben
A végső dolgokat nem mondjuk el soha
egymásnak Marad néhány köznapi gesztus
vagy tetszetősen tálalt gondolat
de sohasem fogom megtudni szeretett-e és mennyire
hogy miért szerettem akiket Mért éppen őket
Hogy meddig terjed a felhám Mi van alatta
Mi fontosabb a virág a beporzás vagy a termés
s hogy rendeltetés-e a percnyi őrület

Lyukas hálóval halászunk sűrű végtelent

Rab Zsuzsa: Csavargóének

Csak az, aki
senkié sem,
az hihet még a
mesében,
az hihet még
a csodában,
mindhalálig-
virulásban,
az, akit
seholse várnak,
annak mindig
ajtót tárnak,
aki üres már
egészen,
az hihet még
a mesében,
mehet fényben,
lángzó szélben,
didereghet
napsütésben
az, aki
már senkié sem.

Annak könnyű
lépte alatt
minden ösvény
összeszalad,
minden ösvény
szerteszalad,
szélnek háttal
erre indul,
megy egy kicsit,
arra fordul
az, akit
seholse várnak.
Annak
mindig ajtót tárnak.

Lépdel
könnyű szédülettel.
Bámulnak rá
rémülettel
lehorganyzott,
földbe ásott
házak,
vasketrec-lakások,
ólom-arcra
húzott zsákok,
ólmelegű
szuszogások.

Aki üres már
egészen,
az hihet még
a mesében,
indulásban,
érkezésben.
Csak az, aki
senkié sem.

Pilinszky János: Ahogyan csak

Esti mise, téli vecsernye,
éjféli Úrfölmutatás,
miként a hó hallgat a meglepett
fák alján, ahogyan csupán
téli égbolt erős, szilárd,
úgy vérzenek jók, rosszak együtt,
bárányok, füvek, farkasok
halálunk monstranciájában.

Petőfi Sándor

" Csak egy lénnyel van kevesebb,

Mint tennap volt,

S nekem ugy tetszik: az egész

Világ kiholt."

*

Tegnap elhunyt szeretett Barátnőm 
50 éves barátságunk emlékére

Beethoven - Symphony No. 5

Cseri Kálmán: Az elengedés tudománya

" Ezt pedig azért mondom testvéreim, mert az idő rövidre van szabva ezentúl. Azért akiknek van is feleségük, úgy legyenek, mintha nem lenne; és akik sírnak, mintha nem sírnának; és akik örülnek, mintha nem örülnének; és akik vesznek, mintha semmijük sem volna; és akik élnek e világgal, mintha nem élnének, mert elmúlik e világ ábrázata.” (1Kor 7,29-31)

 A múlt héten váratlanul meghalt egy nagyon kedves, jó barátom, aki a maga csöndes módján itt a gyülekezetben is sok szíves szolgálatot végzett. És most azon kaptam magam, hogy újra próbálgatom azt, amire egyszer-másszor már tanítgatott Isten, mikor hozzám közelálló lelki testvért vagy rokont veszítettem el: az elengedés tudományát. Nagy tudomány ez! És nagyon hálás vagyok Istennek azért, hogy viszonylag korán elkezdett tanítani erre. Egészen másképp tud veszíteni az, aki valamit is ismer ennek az igazságából.

Érdekes, hogy ahogy az igéből ezt Isten rendre megvilágosította számomra, évek alatt egységes életszemléletté, sőt életgyakorlattá vált ez bennem. És most, amikor arra gondoltam, hogy valamit elmondok belőle a gyülekezetnek, mégis olyan nehéz volt megfogalmazni. Számomra ez egészen egyszerű már, és bizonyos vagyok abban, hogy igaz. Talán azért nehéz mégis megfogalmazni, mert tudom, hogy milyen könnyű félreérteni és félremagyarázni.

Viszont, mivel úgy vagyunk most együtt, hogy csak akikről én tudok, négy család is van itt közöttünk, akiknek friss gyászuk van, és a régi gyász is lehet fájó, ezért Isten Szentlelkét kérjük most, hogy valamit ebből megérthessünk. Hogy azt tudjam mondani, amit az ige mond, ami igaz, ami vigasztaló erővé válhat, és ami nemcsak a gyászban, de életünk sok küzdelmében, veszteségében, harcai, csapásai közt erővé és vigasztalássá válhat.

Azzal szeretném kezdeni, hogy én elfogadtam a Szentírásnak azt az állítását, hogy mindent, amim van, Istentől kaptam. Semmi nem az enyém, mindent Ő ajándékozott nekem. Rám bízta egy időre ezeket a kincseket, kamatoztassam őket, vigyázzak rájuk, és azután egyszer majd számoljak el velük neki. Mindenem az Övé. Az életem, az egészségem, a képességeim, a testem, a lelkem, az otthonom, a szüleim, akiket nem én választottam, a feleségem, akit tőle kaptam ajándékba, a gyermekeim, akiket imádság meghallgatásként kaptunk, Övé a fizetésem, az időm, a pénzem, minden az Övé.

Valahogy úgy nézek mindenre, amim van, mint az a hívő kislány, aki még a könyvébe is beírta, hogy: „Kovács Piroska birtoka, Isten tulajdona.” Egyelőre most az én birtokom, mert ideadta nekem. De az Ő tulajdona, és egyszer majd visszaadom neki. És az semmi tragédiát nem jelent, hogy visszaadom. Ő tudja, hogy miért adta, és Ő tudja, hogy miért veszi vissza. Hűtlen sáfár lennék, meglopnám az Istent, ha kisajátítanám magamnak azt, ami nem az enyém, amivel csak megtisztelt, hogy rám bízta. Éppen ezért természetesnek tartom azt, hogy mindent, amim van, Ő bármikor visszavehet. Hiszen az Övé!

Éppen ezért nem helyes az, ha bármihez, bárkihez görcsösen ragaszkodunk. Mindig megvan az értelme annak, hogy miért bíz ránk valamit, vagy miért veszi vissza tőlünk. Mi ennek az értelmét nem mindig fogjuk föl azonnal. Van köztük olyan is, amit majd csak ama napon, odaát értünk meg. De bizonyos vagyok abban, hogy nem minden értelmetlen, ami a számunkra érthetetlen.

És sokszor éppen azért vesz el tőlünk valamit Isten, hogy még értékesebbet adjon a helyébe, hogy így felszabaduljon hely az életünkben, és valami mással ajándékozhasson meg. Egyetlen valami van,
 amit ha elfogadunk tőle, azt soha nem veszi vissza tőlünk: Ő maga. Az Ő szeretete. Aki egyszer az Ő szeretetét elfogadta, akinek üdvössége, új élete van Őbenne, azt attól Ő soha nem veszi viszsza. Azt valaki más akarja elvenni tőlünk! És éppen ezért ehhez minden körülmények között ragaszkodnunk kell. Ennek mindennél fontosabbnak kell lennie a számunkra, hogy ezt el ne veszítsük!

Ha valakinek a szívében Isten szeretete, az örök élet bizonyossága ott van, azt az embert végzetes veszteség már nem érheti. Az az ember eljut oda, amit Luther Márton szép énekének a szavaival így szoktunk mondani: „Kincset, életet, hitvest, gyermeket mind elvehetik, mit ér ez őnekik? Mienk a menny örökre.”

Aki ezt a legfőbb jót megnyerte, az fog tudni bővölködni és szűkölködni. Nem teszi tönkre az, ha bőségben élhet, mint ahogy ma ez sokakat tönkretesz, és nem teszi tönkre az sem, ha szűkölködik, ha valamiben ínséget lát. Azt az embert nem teszi elbizakodottá az, amit kapott Istentől, és nem teszi kétségbeesetté az, ha Isten valamit visszavesz tőle. Az az ember tud elfogadni és veszíteni. Tud örülni mindannak, amit Istentől kapott, addig, amíg nála van; és ki tud engedni a kezéből bármit, amit Isten kér vissza tőle. Hiszen tudja, hogy amit Isten így visszavesz, vagy akit Isten így visszavesz, az is Őnála van, tehát jó helyen. Sőt, tudja az ilyen hívő ember azt, hogy végső soron nem Isten veszi el tőle, hiszen az Istené; ő maga adta azt oda. És nem most veszi el tőle Isten, ő már akkor felajánlotta mindenét az Úrnak, amikor önmagát igazán átadta neki. Éppen ebből vizsgázunk a veszteségek idején: igazán odaadtam-e magamat és mindenemet Istennek? Mert akkor egészen másként veszem tudomásul, hogy valamit most ténylegesen elvett. Úgyis az Övé volt, és úgyis átadtam neki elvileg, viszszavonhatatlanul, önként. Azt, hogy Ő most él ezzel, azt egészen más tudomásul venni, mint ha úgy érezném, hogy kicsavar a kezemből valamit. Nem kell kicsavarnia, mert ahhoz, ami az Övé, nem ragaszkodom görcsösen. Ahhoz, ami az enyém, az Ő kegyelme, szeretete, ahhoz ragaszkodom. Azt viszont Ő soha nem akarja visszavenni tőlem!

Csak aki ilyen tisztán látja a dolgokat, az képes arra, amire Jób, hogy amikor mindenét elveszítette, amikor mind a tíz gyermeke meghalt, akkor képes legyen kimondani: „Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!” (Jób 1,21) Emögött józanság van, meggyőződés, hit van.

Miközben tehát a hívő ember benne él ebben a világban éppen úgy, mint mindenki más, benne él az Isten országában is. Miközben minket is körülvesz ez a világ, körülvesz és betölt az Isten valósága is. Miközben komolyan vesszük azt a feladatot, amit itt nekünk kell elvégeznünk, komolyan vesszük, hogy nekünk felülről kapott feladatunk is van, és egy másik világnak, az Isten országának a polgárai is vagyunk egyben.

Ez ilyeneket jelent: miközben szeretem a hitvesemet, szeretem az Urat is. És a hitvesemet is ezen a tágasabb, nagyobb szeretet-kapcsolaton belül szeretem. Az Úrban szeretem. És ez átminősíti a hozzá való ragaszkodásomat, amíg mellettem van, és egészen mássá teszi, ha el kell engednem a kezét, mert visszaveszi tőlem őt az Úr. Azt jelenti ez, hogy gyönyörködöm a gyermekeimben én is, de gyönyörködöm az Úrban is. És még gyermekeimről is az Úr jut eszembe, aki őket nekem adta, és aki számonkéri rajtam, hogy mit csináltam velük itt, hogyan rontottam el őket, vagy hogyan közvetítek nekik isteni áldásokat.

Nem egyfajta világmegvetés van ebben; nem az, hogy ne vegyük komolyan az itteni hivatásunkat, hanem az, hogy miközben itt helytállunk, valami többről is tudunk. Miközben idetartozunk, oda is tartozunk. És éppen ez az, hogy egy nagyobb összefüggés tágasságában éljük ezt az életet. Ez teszi egészen mássá a döntésünket, a szemléletünket, úgy tudunk élni a kapott javakkal, és így tudjuk viszszaadni azokat, ha jogos tulajdonosuk kéri tőlünk. És miközben élvezzük mindazt, amivel Isten megajándékozott, s örülünk azoknak, akikkel megajándékozott, tudjuk azt, hogy egyszer mindez elmúlik. Egyszer csak Isten marad meg nekünk. Az az Isten, akit már most ismerhetünk, és aki már most beragyogja az életünket.

Ha ez így van, hogy efölé az van odaírva: múlandó, és egyedül a kegyelem fölé van odaírva: megmarad, akkor nemcsak ehhez tapad az életünk, akkor nem ehhez kötjük magunkat, hanem miközben ezeknek örülünk és élvezzük úgy, mint mindenki más, ahhoz kötjük oda magunkat, és Őhozzá tapad az életünk. És semmivel nem veszélyeztetjük a Vele való közösségünket. Tudjuk, hogy Ő a legfőbb jó, akit soha senki el nem vehet tőlünk, aki megtart minket, és aki megmarad nekünk.

A hívő ember tehát hálásan élvezi mindazt, amit Istentől kapott. Hálásan örül mindazoknak, akikkel együtt élhet, akikkel körülvette őt az Úr, de ezzel az alázattal, hogy nem az övé. Ezzel a szabadsággal, hogy Isten szavára bármikor kész kiengedni őket a kezéből. És ezzel a bizonyossággal, hogy ha bármit vagy bárkit kell is elveszítenie, aki neki drága volt, nem omlik össze az élete, mert nem erre épült. Istenre épült, és ez az alap rendíthetetlen marad, ha bármit el kell is veszítenie. Nem válik üressé és értelmetlenné az élete, mert nem ez vagy az adott tartalmat és értelmet neki. Az Istennel való közösség az életének a tartalma és végső értelme. És az megmarad. Egyedül Isten marad velünk mindig és minden helyzetben. Kórházban, fogságban, megaláztatásban, özvegységben, a halál pillanatában és a halálon túl is, egyedül Ő marad ott mindig és minden körülmények között mellettünk. Mi és ki lehet hát fontosabb, mint Ő? Kihez kellene jobban ragaszkodnunk, mint Őhozzá?

Így értjük meg a 73. zsoltárnak azt a szép, ismert hitvallását, amikor a zsoltáríró elsorolja, hogy mennyi kérdés, kétely, bizonytalanság bántja őt, és akkor így folytatódik mégis a vallomása: „De én mindenkor veled vagyok, Te fogod az én jobb kezemet, tanácsoddal igazgatsz engem, és aztán dicsőségedbe veszel föl engem. Kicsodám van az egekben? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm a földön. És ha elfogyatkozik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és az én örökségem Te vagy, óh Isten, mindörökké.” (23-26. v.)

Olyan igazságok ezek, amik a világ számára teljesen érthetetlenek. Hiszen Isten nélkül az ember egészen magára van utalva. Isten nélkül az a természetes, hogy foggal-körömmel küzd mindazért, amit szeretne elérni; ha sikerül, dicsekszik vele, tíz körömmel ragaszkodik ahhoz, amit megszerzett, hogy el ne vegyék tőle; és ha valami miatt mégis elveszti, akkor sír, jajgat, lázad, átkozza Istent, akit nem hisz, és esetleg még az életét is eldobja magától.

Mert Isten nélkül mindenki úgy érzi, hogy ha elveszti azt, amit összegyűjtött, semmije sem marad. S csakugyan nem marad, ha nincs Istene. Isten nélkül mindenki azt érzi, hogy ha kidőlnek mellőle azok, akikre támaszkodott, támasz nélkül marad. És csakugyan úgy marad; ha nem tudja elmondani, hogy „Te fogod az én jobb kezemet” és „én mindenkor teveled vagyok”.

Egészen másként tud veszíteni az, aki így összeforrt hit által Istennel, aki ilyen tisztán látja, hogy mindene az Úré, aki önmagát egészen neki adta már, s tőle várja azt, hogy Ő legyen maradandó kincse, támasza és társa. Isten nélkül az ember csakugyan olyan, amilyennek Weöres Sándor próbálja megfesteni Parainézis c. versében:

Azért szánom én a mai embert,
mert a szíve nem bír öregedni.
Homo sapiens, kétlábú testvér,
de szerény, de koldus lett a vágyad!
Hajdanában a tökélyre vágytál,
ma a boldogsággal is beérnéd —
és még ezt se képzeled nagyobbnak,
mint hogy bendőd bírja Marcsa főztjét,
és ágyékod bizseregni tudjon,
s legyen életedben holmi lim-lom,
mit tiédnek, birtoknak becézhess.—
Isten vendége vagy e világon!
Mért nem hagyod, hogy a házigazda
minden termét sorra nyitogassa,
minden kincsét rendre megmutassa?
Letelepszel az előszobában,
s ott békében nyújtóznál örökre.

Az előszobák azonban nem arra készülnek, hogy ott békében nyújtózkodjunk örökre, hanem arra, hogy aki csakugyan ahhoz jött, aki a házban lakik, az, ha hívják, onnan beljebb menjen. Ha meg nem megy beljebb, akkor onnan előbbutóbb kiküldik. Ez az élet, ez a földi élet az az előszoba, ahonnan minket Isten behív a maga házába; és itt többet kell mondanunk, mint a költő, mert Isten az ő kincseit nekünk nemcsak rendre megmutatja, hanem nekünk adja. Mindazt, ami az övé. Vagy ha nem kell, kiküld az előszobából, és akkor semmi közünk hozzá!

Ez a földi élet, minden tévtanítással ellentétben, egyszeri és meg nem ismétlődő alkalom arra, hogy Jézus hívását komolyan vegyük, és az előszobából az Atya kincsesházába belépjünk. Ennek a világnak az Ura Jézust küldte utánunk, hogy beljebb hívjon minket, és egyedül csak Ővele mehetünk be az Atya házába. „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet, senki sem mehet az Atyához, csak én általam.” (Ján 14, 6) ezt mondja Jézus.

Őáltala viszont mehetünk, semmit sem kérdeznek tőlünk. Őt kérdezik, Ő számol el velünk, Ő felel értünk. Ő halt meg értünk. Ő mosott tisztára. Nem firtatják a múltunkat, s mindent nekünk ad az Atya Őérette. Erre hívogat most minket is. Be az előszobából, az udvarias érdeklődésből, a hűvös megfigyelői állásból, be egészen, hogy Atyának szólítsuk és gyermekévé legyünk. És akkor átéljük majd, hogy itthon vagyok itt a világban, és otthon vagyok a mennyben is.

Akkor átéljük azt a kettős állampolgárságot, amiről Pál a Filippi 3,20-ban így vall: „A mi országunk a mennyekben van, ahonnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk.” Ez nem valamiféle álmodozás, a földi valóság komolyan nem vétele, hiszen előtte két fejezeten keresztül arról ír, hogy mit tett ő ott a börtönben is azokért, akiket köréje adott Isten. Ezt is komolyan veszem, meg azt is. És éppen ezért tudok jól élni azzal, amit itt kaptam, és elengedni, ha kell, azt, amit Isten visszakér tőlem, mert tudom azt, hogy nem annyi az egész. Hanem „a mi országunk a mennyekben van, ahonnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk”. Tudom azt, hogy ennek a világnak a mostani rendje nem végleges, mert „elmúlik ez a világ”. De „új eget és új földet várunk, amelyekben igazság lakozik”. És annak az újnak az ereje előlegként, ízelítőként már most áthatja a gondolkodásunkat. Arról az újról tudunk itt beszélni, sőt abból tudunk valamit továbbadni. Nekünk rendíthetetlen reménységünk van. Ezért nem esünk kétségbe végzetesen soha.

Az ilyen embernek is fáj az, ami másnak fáj. Az ilyen ember is szegényebbnek érzi magát, amikor valakit vagy valamit elvesz tőle az Úr. Az ilyen ember is sír a gyászban, de egészen más dolog megvigasztalhatatlanul sírni, (mint ahogy néha egyenesen hivalkodnak gyászoló testvéreink azzal, hogy őket nem lehet megvigasztalni) vagy megvigasztalt szívvel sírni. Egészen más kétségbeesetten vagy reménységgel sírni. Aki reménységgel sír, az tulajdonképpen úgy sír, mintha nem sírna. És ugyanakkor a kapott ajándékoknak is úgy örül, mintha nemcsak azoknak örülne, valami másnak is örül. És úgy végzi a mindennapi munkáját, mint akinek nemcsak az a megbízatása. Így értjük meg ezt a furcsa feszültséget, ami a felolvasott igében van: „Ne feledjétek, hogy az idő rövidre van szabva. Azért akik sírnak, úgy sírjanak, mintha nem sírnának, és akik vigadnak, mintha nem vigadnának, akik vesznek, mintha semmijük sem volna.” El kell menni így is a közértbe, meg kell venni, ami szükséges, és eladjuk azt, ami felesleges, amit termelünk; és ezt nem is becsüljük le. De mégsem ezekhez az ügyletekhez tapadunk, és nem ezek töltik ki az életünket. És ha egyszer ebben le kell állnunk, az nem végzetes tragédia. Mert tudjuk, hogy valami több is van. „Mintha semmijük sem volna. És akik élnek e világgal, mintha nem élnének. Mert elmúlik ennek a világnak ábrázata.”

Nem kultúra-ellenesség vagy világellenesség az, ami Pál szavában megszólal. A titok ismerete. A józanság, egy emelkedettebb szemlélet hatja át ezeket a szavakat. Magasabbról messzebbre lát az ember. Ez szólal meg ebben az igében.

Vajon jellemző-e reánk ez a szemlélet? Hisszük-e, hogy így van? Ha pl. valakit, akit nagyon szerettünk, visszavesz tőlünk a mi Urunk, így tudjuk-e elengedni?

Vagy holta után is görcsösen próbáljuk szorítani a kezét? Pedig nem tudjuk szorítani, mert ő már nincs itt, de ez az űr mint vákuum, bevonzhat az életünkbe sok veszedelmes dolgot is!

Így tudjuk-e átadni szeretteinket Őneki? Mint akikről tudjuk, hogy igazán nem mi tettük boldoggá őket, igazán az Úrnál lesznek boldogok. Mint akik tudjuk, hogy amikor sírunk, nem őket siratjuk, mert ha hitben haltak meg, őnekik sokkal jobb ott, mint itt volt. Magunkat siratjuk. Szabad magunkat siratnunk, de legalább becsületesen állapítsuk meg, hogy most magamat sajnálom, nem őt siratom. Én lettem szegényebb, ő gazdagabb lett. Ő már látásban jár, és nem hitben. De az én szegénységemet, ami most előállt, vagy fokozódott, ki tudja tölteni a gazdag Isten. Szabad tehát sírnunk ilyenkor, de sírjunk megvigasztalt szívvel. Szabad fognunk itt egymás kezét igaz szerelemmel, szeretettel, hűséggel, gyöngédséggel, de egyszer szabad majd elengednünk egymás kezét. Átadni szeretteinket annak, akiéi voltak, akinél jobb helyük lesz, mint mellettünk volt. És az így üresen maradt kezünkkel szabad még szorosabban megfogni az Atya kezét, vagy utánanyúlni azok kezének, akik még nélküle élnek itt körülöttünk!

Mert igazán végzetesen és véglegesen nem azok szakadnak el egymástól, akik az Úrban voltak, de egyiküket előbb hazahívta az Úr, és a másik itt maradt; hanem azok, akik közül az egyik az Úré volt, és a másik nem. Azoknak végzetes szakadást jelent a halál.

Nem lehet tehát fontosabb feladatunk, mint az Úrhoz szeretni, hívni azokat, akiket csakugyan szeretünk. Akikkel szeretünk együtt lenni itt, s szeretnénk együtt lenni velük az örökkévalóságban is, az Atyánál.

Ezzel a hittel és ezzel a reménységgel próbáljuk most imádkozni a jól ismert éneket:

„A földön, ha elvesztem szerelmem tárgyait,
maradjon meg mellettem szerelmed és a hit.
Csak azt el ne veszítsem, mi benned, óh Úr Isten,
remélni megtanít.

Földi jó és szerencse múlandó, mint magunk,
de a hit drága kincse örök és fő javunk.
Hitünk áll rendületlen, hogy Isten véd szüntelen,
élünk, vagy meghalunk.”

276. ének 3-4. v.

Imádkozzunk!

Köszönjük, hogy Te gazdag Isten vagy, és köszönjük, hogy nem sajnálod tőlünk kincseidet. Olyan sok mindennel ajándékoztál meg bennünket! Éppen ezért nehéz bármit is elveszítenünk. Különösen, ha valakit veszel el mellőlünk, aki sokat, nagyon sokat vagy talán mindent jelentett a számunkra. Bocsásd meg, hogy ennyire nem tudunk élni ajándékaiddal! Bocsásd meg, ha nem Te jelentesz mindent a mi számunkra: elfoglalja a Te helyedet valaki, vagy valami más! Köszönjük, hogy mégis megérted veszteségeinket, fájdalmainkat, könnyeinket.

Köszönjük, hogy az árvákhoz és özvegyekhez, magányosokhoz és becsapottakhoz olyan sok kedves szavad van. S köszönjük, hogy múlhatatlan, elveszíthetetlen kincseket kínálsz nekik is, s mindnyájunknak: köszönjük a Te kimondhatatlan ajándékodat, Jézust. S köszönjük, hogy ha Ő igazán nagy az életünkben, akkor másként tudunk veszíteni. Akkor is fáj, és akkor is nehéz, de másként fáj.

Taníts meg minket így veszíteni, így elszenvedni megaláztatásokat, csapásokat. És így hordozni a gyászt. Mint akik nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra. Mint akik tudjuk a titkot, hogy nem ennyi az élet. Mint akik bizonyosak vagyunk abban, hogy Te nem kifosztani akarsz minket, hanem mindig megajándékozni és egyre gazdagabbá tenni, néha még egy veszteség révén is.

Olyan furcsák a Te gondolataid! Add, hogy mégis megértsük azokat, tőled kapott hittel! Így adj békességet, vigasztalást, belső szabadságot! Így taníts meg tágasabb horizonton belül mozogni! Így taníts meg több örömmel élni! Megvigasztalt szívvel élni!

S köszönjük, hogy a legfőbb ajándékot: a Te szeretetedet soha nem veszed már el tőlünk. Add ezt mindnyájunknak! Ami megmarad, ami megtarthat minket, ami bevisz majd az örök hajlékba, amit már elkészítettél számunkra.

 Ámen.

Fecske Csaba: Remény

Villámsújtotta 

fa megnyomorodtál, de 

rügyeid bíznak.

Sebestény-Jáger Orsolya: Decemberi égbolt

Lám, elmúlt megint, miről hittük múlhatatlan –
akár csöndes mosoly a száj szögletén,
mint birsalmák magánya a megözvegyült ágon,
mikor száradó levelek közt téblábol a fény.
Még felsajdul fölöttünk a decemberi égbolt,
bőrünket kócos szél szántja a platánfák alatt.
Este gyertyát gyújtunk, a vállunk összeér.
Szeretni tanulunk - még lehet, még szabad.

Fecske Csaba: Könyörgés

 Uram mért büntetsz hallgatásoddal
félelmetes ez a némaság
a sötétség sivatagában
az éjszaka szörnyei között
mért rejtőztél el úgy
hogy nem érzem jelenlétedet
és ha a lomb susogása
a madarak hajnali éneke
a te rejtett üzeneted
erősíts meg ebben töröld le
ama homályos tükröt végre
hogy meggyötört vonásaimban
téged lássalak hogy neked is
nekem is jó legyen

Szabó Lőrinc: Őrizni fogsz

Mint százkezű szél a riadozó
vetéseket, megrohanlak,
vagy mint a nap, mikor reggel beleveti magát
karjaiba a meztelen tavaknak.

Megrohanlak: a hálám rohan meg.
Rettenetes fény gyul át rajtam:
nem látlak tőle, pedig itt vagy
s te magad keresed az ajkam.

Nem látlak – Emberek vagyunk még?
Káprázat visz hintázva föl-le.
Egyszer, súgod, egyetlenegyszer!
Aztán zuhanok, mindörökre.

Egyszer, súgod még, s én kialszom,
feketén, kábultan, halottan,
de te már megőrzöl, ahogy a napfényt őrzi
a föld sötét s nehéz aranyban

Szabó Lőrinc: Lóci lázadása

Karácsonyra feljött vidékről
Lóci kedvence, az apám.
Rossz is lett rögtön Lóci, oly rossz,
hogy délelőtt és délután

tőle visszhangzott az egész ház
és én már féltem egy kicsit,
hogy itt hiába az okos szó,
itt már csak a terror segít.

Apám, látva, hogy unokája
hogy a nyakamra nő, talán
nevetett magában az ifjabb
ügyetlen apán, a fián,

s ha nem is gondolt vissza arra
az időre, mikor velem
bánt el, meg akarta mutatni,
hogy hogy nevelnek helyesen,

s mondott valamit a gyereknek,
fél-tilalmat és fél-panaszt…
Semmi szörnyűt, – csak megelőzött,
hisz olyasmit vagy ugyanazt

mondtam volna esetleg én is…
S szavára Lóci dacosan
összerezzent, és vele én is,
egész úgy, mintha én magam

kaptam volna a szemrehányást,
a szót, a tiltót, büntetőt,
azt, ami oly gyűlöletes volt
harmincegy évvel ezelőtt:

úgy éreztem: most készülődik
ellenem egy más akarat,
úgy éreztem: lapulni kell, vagy
összetörik a csontomat,

és elöntött a keserűség,
a gyerekkori fájdalom – –
És Lóci felelt: – Csak azért is!
Úgy lesz, ahogy én akarom! –

És apám szólt: – De nem szabad, mert
apu megbüntet!… – Lázadó
hang csattant vissza: – Nem, nem! Én rossz
leszek! csak rossznak lenni jó! –

Néztem apámat: énhelyettem
játszotta meg, hogy szigorú,
és Lócit: s láttam, hogy helyettem
lázadt fel szegény kisfiú:

helyettem lázadt, s amit egykor
nem mertem, most megtette ő,
s egyszerre nagyra nyilt, szabadra,
előttem a nemhitt jövő,

s valamit akartam csinálni,
valami bolondot, vigat,
ami majd mindent elfeledtet,
és szóltam: – Lóci, gyere csak,

gyere, kis disznó, megtanítlak
röfögni… – Röfögtem neki
és Lóci is röfögni kezdett,
hogy potyogtak a könnyei,

és béke lett és már mosolygott
a harminc év kísértete,
Lóci játszott s én nem sajnáltam,
hogy a napom elment vele.