Most állj meg itt, és nézd a láthatárt.
Remeg a föld, eltörpülnek a fák.
Felhők fölrázott vánkosán a nap
lomha vért csorgat már, nem aranyat.
Fejed fölött megfordul egy madár,
a láthatár felé suhanva száll.
Szétszórja a megnyúlt árnyékokat
az úton végigsöprő alkonyat.
Magad állsz a mai nap peremén,
nincs szivedben se bánat, se remény.
Nem is sejted, mit ígér holnapod,
de elébe kell állnod, azt tudod.
És tul kell élned; amíg csak lehet,
ugyanazt kell itt újra-kezdened,
téglánkint rakva egyre a falat
a részvéttelen ég boltja alatt,
mintha létezne beteljesedés,
s nem rész lenne maga is, az egész,
mintha az időt hagynád örökül
(mi átfolyt rajtad, s nélküled röpül
tovább) az utódokra, mintha csak
az lenne lényeged, mi megmaradt
kezed nyomán, s mások javára vált. . .
Most állj meg itt, és nézd a láthatárt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése