Ahogy az Idő összezárul
s gyalul egy éles fémgyálú
szívedben megnő a gyanú
nyílik egy ajtó önmagától
Rozsdásodik a vasliget
cseppkőbe hűl a pára reggel
s jeleznéd bár titkos jelekkel
homokba írsz csak betűket
Felhőkbe véstél ködből habból
elképzelt nem volt arcokat
oxigéngyöngyök a szavak
hol vagy attól a pillanattól
Mikor az eufória
magasba emelt mint egy istent
s maghasadásban a felismert
örök alakzat fény haza
Mind aki voltál angyalmásod
ki útnak indít az a kéz
és az a szem mely visszanéz
felejthetetlen pillantásod
S mindez magát úgy bontja ki
kíváncsian és rögtönözve
hogy teljes ívben forrnak össze
életed ellenpontjai
Egyidőben te nyár vagy tél vagy
egyszerre tavasz őszi táj
tenyérbe zárt dermedt bogár
szénben megmaradt falevél vagy
Tolvaj ki menti vagyonát
de aki mindent itthagy végül
rögeszmét verset örökségül
mindent amit csak kitalált
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése