Petőcz András: Az Öregember nevetése

Mondják, ahogy telnek az évek, egyre feledékenyebb leszek. Nem tudom. Lehet, hogy így van. De tudom, hogy bizonyos dolgokat úgysem felejtek el soha. Nem felejtem el, többek között, az Öregember nevetését sem. Mindig emlékezni fogok arra, ahogy néhány nappal a halála előtt kibukott belőle az a nevetés. Szinte kiszakadt belőle. Keresem a szót, hogy érzékeltetni tudjam, mennyire váratlan volt, ahogy felnevetett. Mintha valamiféle üvegfal tört volna darabokra, amely üvegfal mögött korábban csak távoli szereplők néma gesztusait láthattuk.

Akkor már hat hónapja feküdt egy kórházi ágyon, magatehetetlenül. A teste lebénult, a bal kezét tudta csak mozgatni. Azzal tett tétova jelzéseket. Beszélni sem tudott. Valamiféle hangok jöttek ki a torkán, leginkább kutyaugatásra emlékeztettek ezek a hangok. Nyüszítésre és ugatásra. A beszédközpont is megsérült az agyban, ilyesmit magyarázott az orvos.

Merthogy az öregember agyi infarktust kapott. Korábban még azt sem tudtam, hogy létezik ilyesmi, agyi infarktus, de azóta már tudom, hogy létezik. Az orvos elmagyarázta azt is, hogy ez nem azonos az agyvérzéssel. Az agyvérzés egészen más. Az agyi infarktus esetében az agyműködés váratlanul megáll, viszonylag rövid időre. Ha jól értettem az orvos szavait. Tehát leáll az agyműködés. Ennyi. Amikor újraindul, nem lehet pontosan tudni, milyen mértékben is indul újra. Mennyire éli túl épp elmével ezt a leállást a beteg.

Utólag könnyű okosnak lenni. Mármint az Öregember esetére gondolok, vagyis az ő agyi infarktusára. Egészen egyszerűen nem kellett volna a leszállított fával foglalkoznia. Mindig is nagyon készült a télre, általában már tavasszal megrendelte a fát, és aztán, amikor a szállítók ledobálták a fahasábokat az udvarra, fogta, és szépen felpolcolta azokat a sufni mellé, a kert végébe.

Aztán egész nyáron várták a takarosan rendbe rakott fahasábok, hogy valamikor ősszel vagy télen a cserépkályhába kerüljenek.

Mondom, az Öregembernek nem kellett volna a fahasábokkal foglalkoznia. Mióta a gázt is bevezették a faluba, és a szomszéd veje, aki egyébként civilben gázszerelő, megcsinálta a cirkofűtést, azóta nem volt igazán szükség a fára. Nem kellett már félni a hidegtől. Persze, nagyon is szükség volt a fára, takarékossági okokból. A fafűtés mégiscsak olcsóbb. Ezt mindenki tudja.

Ezen a tavaszon is így volt. Az Öregember megrendelte a fát, jött is a szállítmány, le is szórták a fahasábokat, ahogy szokták. Két mázsa fa. Nem több. Az öregember nekiállt felpakolni a fahasábokat a sufni mellé. Nem volt ott a fia, hogy segítsen. Senkije sem volt ott. Valamiért kerülték őt a családtagjai. Utólag azt lehet mondani, hogy túlságosan is erős egyéniség volt. Szigorú. És nem volt társasági ember. Nem lehetett vele meginni egy pohárka bort, elbeszélgetni a világ dolgairól. Mindig akart valamit. Mindig többet akart. Aztán nem igazán vitte semmire. A fene tudja, hogyan is van ez.

A fiától is mindig olyasmit kérdezett, hogy na, hogy alakul a pályád? Most min dolgozol? Olvastam az újságban, hogy a kollégádat kiutaztatják Amerikába. Te miért nem utazol? Miért nem te kaptad azt a kitüntetést, amit most, az ünnepek alatt adtak át? Te is megérdemelnéd... Nem volt ezekben a ritka beszélgetésekben számonkérés, inkább féltés volt bennük, és a siker akarata. Hogy elérje a fia azt, amit ő nem. Mégis kényelmetlen volt. A fiúnak. Nem lehet az ilyen kérdésekre mit mondani...

Ezért aztán sokat volt egyedül. Az Öregember. Ha leszállították neki a fát, nem volt segítsége. Nem volt, aki felpakolja a fahasábokat a sufni mellé. Ezen a tavaszon sem volt ez másképp. Pakolta a fát. Két mázsát felpakolni egyedül, 83 évesen, azért az nem semmi. A felénél tartott, körülbelül, amikor már rettenetesen fáradtnak érezte magát. Mégsem akart megpihenni. Szeretett volna végezni az egésszel, minél előbb.

Volt egy kedves műsora a tévében. Heti rendszerességgel jött ez a műsor, benne újságírók beszélgettek közéletről, választásról, politikáról. Az Öregembert ez érdekelte. Ezért sietett. Úgy gondolta, felpakolja még ezt a kis fát, aztán megpihen a tévé előtt.

Hogy pontosan mikor esett össze, utólag nehéz rekonstruálni. A szomszédok találtak rá, az udvarra leszórt fahasábok mellett feküdt, öntudatlanul. A mentőt is a szomszédok hívták ki.

A lehető legjobb kórházi kezelést kapta, a fia, a menye, az egész rokonság összefogott, hogy mindene meglegyen. Egyágyas szobát szereztek neki, plazmatévét is nézhetett volna, ha nézett volna, aztán meg modern vízágyra is helyezték, hogy ne alakuljon ki felfekvése, hogy a sok fekvéstől ne sebesedjen ki a teste. A teste, ami tökéletesen megbénult. Csak a bal kezét tudta mozgatni, azzal gesztikulált.

Volt aztán minden, katéter, ágytál, mesterséges táplálás, hogy felerősítsék. Hátha visszatér az agyműködés. Hátha még beszélni is megtanulhat, újból.

Gyakran mentem hozzá, látogatóba. Kétnaponta. Leültem az ágya mellé, beszélgettem vele. Pontosabban szólva én beszéltem, ő meg hallgatott. Néha nyögött. Vagy éppen ugatott kicsit. Mikor hogyan. És nagyra meresztette a szemét. Így fejezte ki, hogy tetszik neki valami. Hogy elégedett. Emlékszem, egy nyári napon fehér, rövid ujjú ingben jelentem meg nála. Akkor már nyári barnaság volt az arcomon, jó kedvem volt, energikus voltam. Mindez neki is feltünt. Boldogan meresztgette rám a szemét, a bal kezét mozgatta az arca előtt, és többször is felugatott. Még az ingemre is rámutatott, egyszer. Így fejezte ki, hogy csinosnak talál. Elegánsnak.

Ritkán dicsért engem az Öregember. Nagyon ritkán. Ezért is esett nagyon jól ez a mostani dicsérete.

Azt nem lehetett tudni, hogyan is alakul majd az Öregember jövője. Ahogy telt az idő, egyre inkább világos lett mindannyiunknak, akik aggódtunk érte, az, amit, valószínűleg, az orvosok kezdettől tudtak. Hogy javulásra semmi esély. Aztán valaki, egy ápoló, valami olyasmit is mondott, hogy az is kérdés, nem kap-e egy második agyi infarktust. Vagy vérzést, vagy szívrohamot. Mert az ilyen típusú betegeknél ez bármikor előfordulhat. Minden a keringéssel függ össze. Meg az erek állapotával, így mondta az az ápoló, aki egyébként orvosi egyetemre készült.

Én úgy láttam, javul az állapota. Egyre többet beszélgettünk. Elmeséltem neki, hogy éppen min dolgozom, hova is utaztatnak, meg azt is, miféle jutalmat kaptam éppen a munkáimért. Az Öregember nem vágott közbe. És nem voltak kínos, zavarba ejtő kérdései.

A kapcsolatunk is javult. Valahogy kedélyesebb lett minden, szívesebben mosolyogtam rá, ő meg nagy megértéssel, és - így éreztem - szeretettel meresztgette rám a szemét. Jók voltak ezek a beszélgetések. Sokat segítettek - nekem. Feltöltődtem tőlük energiával.

 Hiába volt plazmatévé a szobájában, mindig tiltakozott az ellen, hogy bekapcsoljuk. Én mégis úgy éreztem, szeretne kicsit hallani a kedvenc témáiról, közéletről, választásokról, politikáról. Elmondtam neki, éppen mi zajlik. Hogyan is ölik egymást a politikusok. Éppen népszavazásra készült az ország. Nálunk gyakran vannak népszavazások, okos emberek kérdezik a népet, és mi, a nép, válaszolunk. Már nem is tudom, hogy éppen akkor milyen ügyben, már nem is tudom, éppen akkor milyen politikus szervezésében, de tény, hogy népszavazást írtak ki, tudni lehetett, hogy egy-két hónap múlva szavaz az ország. Mondtam is az Öregembernek:

- Gyógyulj meg, Öregember, szükségünk van rád, szavaznod kell, hamarosan, az nem lehet, hogy te ne szavazz egy ilyen fontos kérdésben! - így mondtam neki.

Már korábban is észrevettem a szemében valamiféle cinkos vidámságot. Hogy iróniával, kicsit felülről, majdnem gúnyosan, mégis jókedvűen nézi maga körül a világot. De akkor, erre a mondatomra, felnevetett. Hangosan, hosszan nevetett, tökéletesen artikulált nevetés volt. Nem ugatott, nem hörgött, mint korábban, ha bármit akart jelezni a hangjával, hanem nevetett, mint egy egészséges ember, akinek valami jó viccet meséltek el, és ő érti a poént. Nevetett, aztán csuklott kicsit a nevetéstől, aztán megint nevetett, és közben folyamatosan és nagyon cinkosan a szemembe nézett, és csak nevetett, nevetett, mint aki nem tudja abbahagyni.

Én meg csak néztem, elképedve. Aztán én is nevettem vele együtt. A folyósóról beszaladt az ápolónő, annyire jókedvűek és hangosak voltunk, nem tudta elképzelni, mi van, mi történhetett. Két nap telt el. Éjjel, hajnali háromkor megszólalt a mobiltelefonom. A kórházból hívtak. Mire beértem, halott volt.

Sok-sok év telt el azóta, nagyon sok év. Egyre feledékenyebb vagyok, hiába, öregszem. De tudom, hogy az Öregember nevetését soha nem fogom elfelejteni. Valamiért, akkor, mind a ketten nagyon boldogok voltunk.