E szigeten, ahol kiköt naponta
a halál, ez a szörnyű evezős,
s hol naponta új fekete kalitkán
bagoly huhog, akár egy eszelős:
itt voltál te is, rózsaszín szerencse,
életbe vágott kar a vészen át…
Az élők mások – és mások a holtak –
jó éccakát!…
Itt voltál te is, ahogy itt vagyunk mi.
Ég tudja, meddig… Ittas lett a sors!
A hullák helyét hetykén megcsapolta
és most repülve száll… a szárnya gyors…
Talán még annyi időnk se maradhat,
hogy fájdalmunk kikönnyezze magát…
De addig is, amíg nyomodba érünk:
jó éccakát!
Ó, rettenet, ha elém rajzolódik
a szörnyű perc, mely agyamba cikáz:
amikor gyönge asszonyi szivedbe
beléje mart a gyilkos kór, a láz…
Mikor a keskeny üvegcső higanyja,
mint vészjel, rohant negyven fokon át…
S nem foghattuk meg jó kezed, barátnőnk,
jó éccakát! …
Hogy elmentél, nem gyász csupán szivünknek,
ó, ez nem ő, az ismerős halál!
Úgy szálltál el szemünk előtt, barátnőnk,
mint a galamb tűzvész lángjainál.
Megpörkölődött szelíd, szép fehérség,
eltorzult báj, mely elrejti magát…
Lebegj, lebegj a kínterhes titokban:
jó éccakát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése