A világ olyan szennyes,
olyan szennyes az én lelkem,
Uram, miként lehet ez,
Te tiszta világot teremtettél!
A bűn magzik bennünk,
hová lehetne lennünk?
Mint örök fájás, alattom rágó rák,
ellened támad bennünk a világ.
Jelen vagy minden szégyenünknél.
Gyónom a mindenható Istennek,
és lsten helyett hitvány magamnak,
elkövettem gondolattal, szóval, cselekedettel,
amit az ember elkövetni csak mer,
visszáját minden Parancsolatnak.
Vétkeztem együtt az emberi nemmel,
s nem tudok megbocsátani magamnak.
Én szakasztottam le azt az Almát,
idegen istenek közt káromkodtam én Rád,
a bámész tömegben én álltam ott,
a Te kárhozott szented,
és kiröhögtem a szent Keresztet.
Miképp enyhithetném a bánatod?
Meghódoltam a köznapi Sátánnak,
azt hivén, az Úr talán vak,
aranyköntösben és sötét csuhában
Pilátust magamban láttam,
s mostam kezeimet,
mondván: nem az én dolgom
vallani gyötrelmes hitet.
Gyónom Neked, Uram,
nem tudtam hinni eléggé, nyers
szavakat irtam egymás mellé,
azt hittem: vers.
Most már csak szánalmas tátogás vagyok,
nem kérek élelmet és még több napot,
mert földi kinjaim lassan letelnek -
felhős égen felejtett néma csillagok!
Merjek-e kérni még kegyelmet?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése