Halovány taréjjal
ég alján tollászkodott -
majd elejtette a hajnal
véres tojását, a napot.
Rá derűs kotkodács-
hangokra vidult az ég magasa
és fölébredt a ház,
zengett a tojók kórusa.
Egy lány szaladt vizért,
felhördült a kut is,
torkából fehér
szalagban csordult a víz.
Nyikorogva rítt,
sirt-rítt a kerék,
mint őrült, aki
feltépi erét. -
Didergő szirom,
fagyos lepkeszárny:
Jóreggelt, hugom,
kis fecskemadár!
Utánad a nyár
nyujtja már kezét, -
röppenj, - jön a nyáj,
bika búg feléd...
Igy csendült a szó -
s kergettem tovább
ajkam illanó
villanó szavát.
Egy tünő mosolyt
mint szellő a port -
nem tudom,
talán e nóta volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése