2021. február 27., szombat

Zelk Zoltán: S én kézenfogva vezetnélek












1. 

Orrod az ablak üvegére 
nyomod, mint a kiváncsi gyermek. 
Ülök. Kályhánkban tűz vidámlik. 
Vidám vagyok. Téged figyellek.  

Szemed mily híreket lop kintről? 
«Az erkélyünkre cinke szállott...» 
«Kutyák játszadoznak a hóban...» 
Ez a világ. Ilyennek látod.  

Ilyennek látjuk, hogyha este 
együtt vagyunk s víg tűz vigasztal. 
Köröttünk, mintha jóbarátok, 
az ismerős szekrény, az asztal,  

a divány tarka teritője, 
a két szék s a falon a képek - 
mintha bíztató tekintettel 
lassan körénk települnének...  

hogy úgy járok köztük, mint kertben, 
olyan meghitt mozdulatokkal, 
mintha szemlélve járná kertjét, 
vagy gyümölcsöt tépne a gazda...  

Beh jó is lenne, mint toronyban, 
ki se mozdulni, mintha várban! 
s nem futni perzselt, kormos arccal 
e csonkig felgyujtott világban!  

Homlokomra mily sebet martam, 
arcomra milyen hegek égtek, 
hogy ugy járok künn, mint a leprás, 
mint mindnyájan, akik szegények?                           

2. 

Mit látsz még kint? «Bokáig ér már 
a hó s a grundokon tán térdig... 
S esik, esik még szakadatlan, 
milyen magasra nő éjfélig?  

Milyen magasra? Bár felnőne 
térdig, aztán derékig, szájig... 
ha reggelre kelve fölérne, 
fölkúszva szobánk ablakáig!  

Ha szobánk kedves börtönébe 
zárna a tél, ha ugy aludna 
a hó alatt, mint pocsolyába 
fagyott őszi levél, az utca...  

S én kezenfogva vezetnélek 
s egymásnak boldogan mutatnánk 
a sok, sok kincset, függönyt, tükröt 
s a három üveg szilvalekvárt,  

mit felbontani sem merünk már, 
nehogy elfogyjon. S ablakunkat 
(hiszen a hó odáig érne!) 
belepnék bámész cinkék, varjak...  

Igy vezetnélek kezenfogva, 
ugy, mintha a réten, a szobában 
s ha fáradtan ledőlnénk este, 
azt is akár egy fa árnyában,  

mint ismerős, de messzi tájon, 
hol senkisem jár rajtunk kívül. 
Megértesz, Édes, hogyha csak bent 
lenne s nem lenne soha kívül...                         

3. 

Megfordulsz lassan. Leereszted 
a redőnyt. Meggyujtod a villanyt. 
A fal tövén egy árny riadtan 
tátog s akár a gyík, elillan.  

Álmodoztam előbb, most Téged 
figyellek, karod moccanását, 
amint válltól ujjhegyig rezzen. 
Megigazitsz egy diványpárnát.  

Ez a valóság. Tejet forralsz. 
Fogaid közt kétszersült roppan. 
Téged tanullak ujra s ujra, 
ezért tudlak már egyre jobban.  

Tekinteted és fogaidnak 
halk koccanását s lenge, tépett 
mozdulatod, s mi mindezt eggyé, 
egésszé összefogja, lényed:  

mit butor s fal magukba ittak 
s belebeg mindent, mint a pára... 
Ezért vagyok ennyire itthon, 
hogy ki se vágyom, e szobában.                  


Lám, lopva tenyeredbe ásitsz, 
s el is pirulsz. Ne szégyeld, Édes, 
hiszen már sűrüdik az este. 
Aludjunk. Tán oly bűvös éj ez:  

a fakó kerteket átfesti 
s letörli a kormot s a gondot 
a városról... és a világot 
megszabadítja a gonosztól...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése