(Jn 2,1-12)
Borunk elfogyott a fakó kupából,
földre szegett arcunk a szégyené,
mint a vándor, ki lépteit sem látja
borongó útján immár az ég felé.
A lomha falak közt elhalkul a dallam,
tétova táncunk mindinkább csöndesül.
A zárt ajtón át betoppan a bánat,
mint kéretlen vendég, s a földre leül.
Ám csorba hitünkkel dacolva mégis
valami kezdődik, s nem ér többet véget,
csak nézi Őt Mária időtlen szemekkel:
„Bármit mond nektek, megtegyétek.”
Kána fölött majd átsuhan az idő,
s a múlttá lett menyegző titka rejtve van,
de színültig Te töltöd kőveder szívünket
a legtisztább ízzel, mely létezik, Uram.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése