Én sohasem tudtam biztosan.
Amikor kisgyerek voltam, csak azt hallottam:
nem szabad hangosan kiabálni,
nem szabad konnektorba nyúlni,
nem szabad fikuszlevelet enni,
nem szabad a cica farkát húzni,
nem szabad a kiscsirkék nyakát szorongatni,
nem szabad az asztalon könyökölni,
nem szabad a bácsikra nyelvet ölteni,
nem szabad fogmosás nélkül lefeküdni,
nem szabad sokáig fent maradni,
nem szabad sok cukros teát inni.
Sokáig azt hittem, a szabadságom
két nemszabad közötti idő.
Én sohasem tudtam biztosan, mi az, hogy szabadság.
Próbáltam elképzelni és lerajzolni, de mindig másképp sikerült:
volt gömbölyű és szögletes,
hangyatalpnyi vagy elefánthoz hasonló,
alacsony vagy gólyalábon járó,
áttetsző és szivárvány színű,
tágas mező vagy épp cserépbe ültetett virág,
volt félénk kislány és harcos katona,
virágzó rét és fagyos téli táj.
Amikor apuka azt mondta,
két hétig szabadságra megy,
én azt gondoltam, másnap hátizsákot ragad,
felmászik a szabadság tetejére,
és onnan integet majd nekem lefelé.
Boldog voltam, mert azt hittem, ismerem a szabadságot:
leginkább egy nagy havas hegyre hasonlított a hógömböm közepén.
Én sohasem tudtam biztosan, mi az, hogy szabadság.
Azt gondoltam, biztosan benne van anyukám húslevesében,
és a nagyi baracklekváros buktájában,
mert mindenkitől azt hallottam,
milyen jó megízlelni a szabadságot, ha csak egy kicsit is,
és aztán mindenki csak újra vágyakozott utána,
ahogy én a leves és a bukta után.
De én nem csak ízlelni akartam,
tudni, ismerni az igazi arcát.
Sokáig kutattam utána versekben és regényekben,
de rájöttem, szabadság csak valami rabság után lehet.
Azt is megtanultam, hogy a szabadságnak véresek a zászlói,
és hosszú harcok kellenek – ahol a legnagyobbak is elhullanak – ahhoz,
hogy mások találkozhassanak vele.
Akkor értettem meg, hogy a szabadság csak átmenet
két rögeszmés háború közötti térben és időben.
Én sohasem tudtam biztosan, mi az, hogy szabadság.
Bár mindig sejtettem, hogy nem csak úgy van,
nem lehet ültetni, szaporítani,
nem terem a konyhakertben,
nem emelkedik hegyként fölénk,
nincs íze, se illata,
nem fér el a tenyeremben, nem gyűrhetem a zsebembe,
nincs születési helye se dátuma,
nem lehet elrejteni a pincékben,
nem zárhatom lakat alá vagy bankszéfbe,
nem tehetem a vitrinbe,
nem lehet bekeretezni,
nem csempészhetem át a határon,
nem birtokolhatom, nem örökölhetem,
nem fogadhatom örökbe.
Úgy éreztem, engem gyerekkoromban mindenki becsapott,
és a szabadság talán nem is létezik.
Én sohasem tudtam biztosan, mi az, hogy szabadság.
Folyton figyeltem, hátha ott leselkedik az utcasarkon
egy zöld nagykabátban,
egy aluljáró huzatos szegletében,
a könyvtár poros polcain,
szövetségbe forrva egy elfeledett dallamban,
a Gellért-hegyen egy szoborba gyúrva,
egy Delacroix festmény hátoldalára karcolva,
és közben azon aggódtam, felismerem-e,
ha szembe találkozom vele.
Néha úgy tűnt, megtaláltam egy-egy darabkáját,
egy mély és hosszú szerelemben,
átszeretkezett éjszakában,
kisbaba szuszogásban,
utcai koncerten,
a rendszerben, amiben hittem,
egy közösségben, ahová tartoztam.
Azt hiszem, a hiányzó részleteket egész életemben kereshetem.
Én sohasem tudtam biztosan, mi az, hogy szabadság.
De hinni akarom, hogy benne van minden
holdtöltében és felkelő napban,
szél, vihar és orkán hangjában,
folyót itató patak vizében,
magot nevelő zsíros földben,
alvó virághagymában,
rózsaszín rügyben,
madárköltözésben,
kutyaugatásban,
gyerekszületésben,
ölelésben, csókban,
versben és prózában,
festményben és dalban,
apám savanyú borában, anyám szilvabefőttjében,
és minden elhibázott ballépésben.
Él, és egyszer talán sokáig uralkodik majd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése