Mi van ma velem?
Hiszen semmi különösebb bajom,
nem fáj semmim, vagy nem jobban, mint máskor,
nem bántott senki, vagy nem jobban, mint máskor,
nem vettek el tőlem semmit,
az idő sem lehangoló, ha nem is verőfényes,
van mit ennem, innom, kit szeretnem.
Akkor meg mi ez?
Aha, felismerem a mocsok terroristát,
ő a HANGULATOM, alattomosan mérgezi meg
egy-egy napomat, nehogy szabadon és teljesen
el tudjak merülni Isten örömében.
Mit tehetek ellene?
Nekilátok tudatosítani magamban azt,
ami egyébként nyilvánvaló,
csak éppen ilyenkor valahogy
súlytalan lesz, sehogyse tűnik hihetőnek.
Azt, hogy ki vagyok magamnak.
Úgyhogy sorban hálát adok minden
tulajdonomért és tulajdonságomért,
egészségemért és örömeimért
élményeimért, fájdalmaimért,
kudarcaimért, munkáimért,
kapcsolataimért,
melyek azzá tettek, aki mára lettem.
Még inkább hálát azért,
aki Istennek vagyok,
hiszen már a világ keletkezése előtt
olyan kibírhatatlanul szeretett,
hogy ujjongása szikrát vetett,
arról gyújtotta meg a lelkemet.
Sorsot álmodott nekem,
vezet lépésről lépésre,
felsegít, ha földre zuhanok,
megbánt bűneimet füstté foszlatja,
életeket, lelkeket bíz rám,
hogy segítsek rajtuk szóval,
tettel, imával, áldozattal,
és égi ingatlan örökösévé tett.
Hűsége rendíthetetlen, mint a Himalája,
feloldozása felfoghatatlan, mint a Niagara,
ereje kiapadhatatlan, mint az óceán.
Ahá, mondhatja erre bárki,
szóval ilyesmikkel tuningolom magam,
hogy elfedjem a szomorú valóságot.
Vagy nem.
Inkább feltankolom magam, mint egy kocsit.
Felhúzom, mint egy lendkerekes kisautót.
Feltöltöm, mint egy mobilt.
Felfényesítem magamat, mert ez a sunyi
aljadék, aki az ÉN hangulatom lenne,
azon ügyködik, hogy én szolgáljam őt,
a HANGULATOMAT, és mindent rajta
keresztül nézzek. De ebből nem eszik.
Letisztogatom dolgaimról a szürke nyákot,
amivel bemaszatolta, és felragyoghat
az igazi életem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése