2024. május 30., csütörtök

Szabó Lőrinc: Egy Volt a Világ

Szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ. 
Tél, tavasz, nyár, ősz: meghitt tarkaság. 
Égen és földön mosolygott a rend. 
A nap hajnalban mindig megjelent, 
mennyei munkás, hős, nagyrabecsült, 
barát, aki velem kelt és feküdt, 
és fűtött nekem és világitott. 
Fák közt a kert száz tűz-szeme nyitott; 
és eső jött és elverte a port, 
s éjjel szelíden csőszködött a hold. 
S mindezt nekem tették, személyesen; 
és érdekes volt látni, hogy milyen 
ügyes az ember. Én is az leszek? 
Mért ne? (Hacsak a farkas meg nem esz!) 
Borzongó percek s naphosszú öröm: 
a tengertől még nem váltam külön, 
nem voltam sziget… Imák és csodák: 
szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ.  

(1924)

Csicsery-Rónay István: Márai Amerikában




Az interjút készítette: Salamon István (1996. augusztus 4.)     

– Mikor ismerte meg Márai Sándort? Milyen körülmények között?     

– Elég későn. ’47 előtt, idehaza nem ismertem, és odakint is csak ’56 után került sor a kapcsolatfelvételre, amikor Juhász Vilmos, aki a kiadómnak szerkesztője volt, fölvetette: tudna Máraival beszélni, és az első magyar könyvét itt kint esetleg az én kiadóm, a mi kiadónk jelentethetné meg. Ez perfektuálódott is. Én többször is jártam akkor Márai New York-i lakásán, és megállapodtunk, hogy a Napló 1945–57-et az Occidental Press ki fogja adni. A megbeszélések során persze többször voltam nála, ebédre is többször meg voltam híva, és nagyon kellemesen töltöttük el az időt. A felesége, Lola is angyali teremtés volt. Márai sok mindenről mesélt, ami foglalkoztatta, de hát mint közismerten zárkózott emberhez azért nem lehetett túlságosan közel férkőzni hozzá. Az első kiadás 1958-ban jelent meg, és ismétlem, ez volt az ő első könyve, ami emigrációban magyarul megjelent. Később egy második kiadást is kihoztam.     

– Tehát ön volt Amerikában Márai első kiadója. Könnyű volt vele tárgyalni? Hiszen Budapesten Márainak már a háború előtt is nagyon sok könyve jelent meg. Milyen embernek bizonyult? Könnyen tárgyalt önnel mint kiadóval?     

– Rendkívül udvarias, előzékeny és korrekt volt. Ez talán a legjellemzőbb rá. Mindenesetre kikötött egypár dolgot. Például azt, hogy mennyit kell a honoráriumból előre fizetni. A honorárium elég magas volt, tizenkét és fél százalék, és a szerződést – ez a szerződés egyébként a Petőfi Múzeumnak a kiállításán is szerepelt – ő nagyon nagy gondossággal állította össze. A tárgyalás folyamán – ez már nem az üzleti részhez tartozik, hanem a kiadási részhez – az volt az érdekes, hogy neki egészen más felfogása volt a magyar ortográfiáról, és amikor az első korrekciót elvégeztem, akkor kiderült, hogy ő abba nem egyezik bele. Például hogy a mosdót s-sel írjuk, mert ő zs-vel akarta írni. Át is javította. Vagy a szabálytól eltérően fogta fel a mellékmondatokat: kérdő mellékmondat esetén kérdőjelet tett ki az egész mondat végére, jóllehet az állító mondat volt. Ehhez szintén ragaszkodott. Ennek következtében az utolsó, végleges korrekciót, gondoltam, legjobb, ha rábízom. Persze ma már tudom, hogy szerzőre bízni ilyet – nem csak Márai, hanem bárki esetében – nagy könnyelműség. Ebből az következett, hogy ugyan a lehető legnagyobb békében váltunk el a kiadás után, ezzel szemben viszont megállapították, hogy százötvenhárom sajtóhiba van a kiadványban.     

– New Yorkban önök tulajdonképpen hogy találtak egymásra? Ön akarta kiadni Márait, vagy Márai tudott az ön kiadójáról?     

– Valószínűleg tudott, de – ahogy mondtam már – a főszereplő Juhász Vilmos volt, aki említette nekem a Naplót, és nyilván Márainak, hogy van itt egy kiadó. Szóval ő hozott minket össze. Juhász Vilmos szerepe különben is rendkívüli volt. Ő a Szabad Európánál dolgozott, azonkívül, hogy mellékesen nálunk is, és rengeteg ötlettel jött. Ő volt az, aki például – azt nem én adtam ki – elintézte Gyilasz Új osztályának a kiadását, és tulajdonképpen ő volt az, aki az Occidental Press legnagyobb sikerét, a Korunk szellemi körképét is tető alá hozta. Ő ajánlotta, én meg persze rögtön kapva kaptam rajta, és ez az antológia hat kiadást ért meg – tízezer példánynál is több jött haza Magyarországra.     

– És Márai Sándor elégedett volt  a Naplóval, amely gyakorlatilag az első magyar nyelvű könyve volt Nyugaton?     

Hogyne, elégedett volt. Tény az, hogy ez a könyve – kis változtatással vagy kiegészítéssel, kihagyással – megjelent a német Broschek Kiadónál is, és küldött is belőle egy tiszteletpéldányt nekem, emlékeztetve vállalkozásunkra.     

– És e könyv után milyen közös munkák következtek?     

– Ezután jelent meg nálunk az Egy úr Velencéből (ami a Vendégjáték Bolzanóban című regényének a verses drámai formája), valamint a Napló második kiadása. De ezután megszakadt a kapcsolat. Tudniillik az egyik könyve miatt némi nézeteltérés támadt közöttünk. Én mindig fájlaltam a népi–urbánus ellentétet, ami a háború előtti irodalmi életet is megmérgezte, és most – ez kiadásetikai kérdés volt számomra – e tekintetben fogott el némi aggály. Miután megjelent az Egy úr Velencéből, és megjelent a Broschek Kiadónál németül is a Napló, Márai elküldte nekem a Rómában történt valaminek a kéziratát azzal, hogy csak olvassam el. Nagyon jónak tartottam, de volt benne egy jelenet, ahol két író beszélget egymással, és minden magyar intellektuel számára teljesen világos, hogy ez a két író a Caesar korába helyezett Illyés és Németh László volt. Mindaz, amit a szájukba adott, a népi vonal elítélését is jelentette, gúnyos formában. Megírtam neki, hogy ez egy nagyon jó könyv, amit szerintem angolul is ki kellene adni, de talán az amerikai közönséget kevésbé érdekli az ilyen belterjes magyar irodalmi vita, s hogy talán az angol kiadásból ezt a fejezetet el lehetne hagyni. Persze lehet, hogy ezt súlyos sértésnek érezte, valamiféle cenzúrázásnak, de hát egy kiadó azt ad ki, amit akar, és ebben az esetben én épp azért tartottam aggályosnak a szóban forgó részletet, nehogy odakint, az emigrációban újrakezdődjön ez az áldatlan vita. Válaszolt a levelemre, és ott mondott egypár érdekes dolgot. Azt írta: „Nem osztom véleményedet arra vonatkozóan, hogy az otthoni írókra vonatkozó célzások tehertételt jelenthetnek mind az író, mind a kiadó számára. Mindig pontosan erről a tehertételről van szó, amit vállalni kell, amikor egy író elmondja azt, amit igaznak tart. És nem szabad soha azzal törődni, mit szólnak hozzá az olvasók, akiknek meggyőződésem szerint lényegesen más véleményük van az otthoni írók magatartását illetően, mint ennek a külföldi vetülete – hogy a Te kifejezésedet használjam – néha mutat. Súlyos kényszerhelyzetben az emberek sok mindenre bólogatnak, ami a tárgyilagos kritika világosságában nem egészen helyeselni való. Egyébként nem tudtam arról, hogy Julius Caesar idejében pénzt, juttatást, ellátmányt és eltűrtséget élveztek az államtól csak azért, hogy a zsarnokság védettségében nyugodtan és bántatlanul lehessenek ellenzékiek. És akik azt hiszik, hogy ez a szerep rokonszenvesebb a Gomulkák, Titók, Kádárok világában, mint volt a Sztálinok és Rákosik világában, tévednek. Gyilasznak például más a véleménye a szellemi ember ellenállásáról. És mindazoknak, akik úgy döntöttek, elhagyják a zsarnokság világát, mert egy rendszerben, ahol az egzisztenciális függetlenség lehetetlen, nincs mód a szellemi függetlenségre sem, ami minden alkotás feltétele. No, béke velünk!” Ez a levél tökéletesen bemutatja az ő álláspontját. Szerinte egyetlen lehetőség: ha otthon marad valaki, akkor Gyilasz álláspontját kell elfoglalnia, és ha ezt nem tudja vagy nem akarja, akkor pedig az emigráció. Ezt teljes mértékben helytelenítettem persze, mert szerintem az otthon maradottaknak a szerepe rendkívül fontos akkor is, ha itt-ott megalkuvásra kényszerülnek. Egy nemzetet nem lehet otthagyni pásztorok nélkül, csak azért, mert azokat terrorizálja egy külső hatalom. Szóval ez a konfliktus, hogy úgy mondjam, véget vetett kiadói együttműködésünknek, de levelezésben időnként továbbra is felkerestük egymást, és például 1956 után, amikor kazettán kihoztam a magyar forradalom hangját, az otthoni adásokból egy válogatást, akkor nagyon szép véleményt írt róla. „Köszönöm – írja Márai – a magyar forradalom hangdokumentumairól készített lemezt. Többször meghallgattam. Kitűnő és maradandó értékű dokumentum ez, a monitorfelvételekből elkerülhetetlenül következő zörejek dacára. Tragikus és igaz képet ad a történtekről.” Karácsonykor vagy újévkor néha szintén levelet váltottunk, de érdemileg többé nem volt kapcsolatunk. Annál is kevésbé, mert ő először saját kiadásában jelentetett meg egy-két könyvet, azután pedig Vörösváryval lépett kapcsolatba, aki nagy mecénás hírében állt, de hát azért az üzleti szempontokat sem mellőzve adta ki a könyveit. Egyébként nagyon mulatságos: mindig azzal szoktam megrémiszteni az embereket, hogy ennek az együttműködésnek faji alapja van. Éspedig: mind a kettő cipszer volt. Ugyanis Márai is, Vörösváry is – akit, azt hiszem, Winklernek hívtak azelőtt – a Szepességből származott. Szóval ez, hogy úgy mondjam, lokálpatrióta kapcsolat. Persze kisebb vitáink voltak a kiadással kapcsolatban az említetteken kívül is. Például az Egy úr Velencéből, amit Rómában nyomattam, azzal okozott gondot, hogy elég kicsi a terjedelme, így kötetlen formában megjelenve inkább füzetnek látszott, és ez neki semmiképpen sem tetszett. Én is beláttam: igaza van, és rögtön kötött formába alakítottam át, így jött ki végül is.     

– Voltaképpen akkor ön két-három könyvet adott ki Máraitól.     

– Összesen hármat, tudniillik a Naplót két kiadásban és az Egy úr Velencéből.     

– Sikerült-e a munkafolyamat során valamennyivel közelebb férkőzni Máraihoz? Tudtak-e beszélni esetleg az itthoni dolgokról, amikről aztán később, most, a kilencvenes években sok minden kiderült – tudjuk például, hogy Márai miért nem engedte a műveit itt az elmúlt negyven évben kiadni stb. stb. De kiderült-e olyan, ami irodalomtörténeti vagy politikai-történelmi szempontból esetleg adalék lehet még?

     – Nos, az az állásfoglalása, hogy az író számára csak az emigráció vagy egy Gyilaszéhoz hasonló magatartás lehetséges, abban is kifejezésre jutott, hogy semmilyen művét sem engedte 1990-ig otthon kiadni, egyszerűen a kormányzatnak a törvényességét vonta – nagyon helyesen – kétségbe. Ebben teljesen megegyezett az álláspontunk. Egyvalamiben különbözött: hogy ő ennek ellenére fölvette az amerikai állampolgárságot. Ezt én nem tudtam megérteni, és ez számomra ma is ellentmondásos. Mert ha ő odakint képviselni akarja a magyarságot, de mint amerikai állampolgár lép fel, a képviselet ténye senki előtt nem világos, legföljebb a magyarok előtt. Ezért nem vette föl Bartók, ezért nem vette föl Nagy Ferenc vagy Varga Béla és sokan mások, akik egyszerűen emigránsokként voltak kint. No de ez egy írónál nem annyira pregnáns szempont, mint mondjuk egy politikusmál. Mindenesetre tény, hogy ő fölvette, sőt az első naplója ezzel is fejeződik be.     

– Ön is több mint negyven évig volt emigrációban, nyilván személyes érintettséggel beszél minderről, és én hajlok rá, hogy egyetértsek önnel, mert akár a művekből, akár a kortársak, ismerősök elbeszéléseiből is kikövetkeztethető, hogy Márainak azért elég nehéz volt önmagával is megküzdenie. Tehát ő el is zárta magát Magyarországtól. Nem csak azzal, hogy nem engedte kiadni a könyveit, az írókkal se nagyon tartott kapcsolatot – egy-két emberrel levelezésben volt, például a gyulai Simonyi Imrével –, ugyanakkor éppen neki, akinek annyira fontos volt az anyanyelv, nagyon nehéz lehetett mindenkitől elzárva megbirkóznia e súlyos hiánnyal.     

– Igen, ő e tekintetben különösen zárkózott volt, de annak mutatkozott a politikában is. Ez nem lett volna szükségszerű. Az, hogy emigránsként éltem kint, nem jelentette, hogy az otthonnal ne legyen semmi kapcsolatom. Ahányszor magyar író, már a 60-as évektől kezdve – emlékszem, Ottlikék jöttek ki először – kijutott Nyugatra, azzal én igyekeztem kapcsolatba lépni. Ezenkívül több mint húsz hetilapra vagy folyóiratra fizettem elő, amit állandóan figyelemmel kísértem. Az biztos, hogy nem írtam és nem küldtem kéziratot haza, mert én is teljesen törvénytelennek tekintettem a kormányt, amellyel semmi kapcsolatom nem volt. Viszont nem láttam be, miért ne érintkezzem egyénileg otthoni szellemi emberekkel. Ezt ő viszont úgy reagálta le, hogy aki otthon maradt, az már eleve, ha nem is áruló, de megalkuvó, akivel nem érezte szükségét a kapcsolattartásnak.    

 – Közös munkájuk során mit tapasztalt – persze lehet, hogy nem figyelt ilyesmire –, hogyan „közlekedett” Márai Amerikában? Tudta azt a jellegzetes magatartást – most hétköznapi dolgokra gondolok –, amit itt, még a harmincas években, a budapesti kávéházak körül alakított ki, ezt a habitust tudta-e ott érvényesíteni? Tehát ott mennyire volt Márai?     

– Az biztos, hogy ott kevésbé tudott Márai lenni, mert ahhoz mégis egy közeg kellett. Akkor látszik, hogy valaki visszahúzódó, ha van honnan visszahúzódnia. Ott ez nemigen adódott. Egy-két ember volt, akivel tudom, hogy találkozott. Juhász Vilmos az egyik. Kávéházi élet Amerikában nincs, tehát ilyenről még akkor sem lehetett volna szó, hogy ha esetleg amerikai írókkal kapcsolatba lépett volna. Ennek az érintkezési formának az elvesztése önmagában is nagy hiányérzetet kellett hogy keltsen benne. De hát mivel ő alaptermészete szerint önmagába zárkózó volt, végső fokon erre aztán volt alkalma. New Yorkban Manhattan legészakibb részén, majdnem a Harlem folyónál lakott, egy aránylag csendes úton, egy elég magasan fekvő lakásban, amelynek balkonja is volt, és ott készítettem én vagy valaki más egy képet, ami a Petőfi Múzeum kiállításán is volt. Nem volt könnyű megközelíteni, mert a földalattinak, amely ott már földfeletti volt, majdnem a végállomásáig kellett menni, és onnan még jó öt-tíz perces gyalogút. Milyen jellemző, hogy abban a házrengetegben is megtalálta ezt a csendesebb fertályt.    

 – Feleségével, Lolával élt, és akkor már volt a kis János is.     

– Felesége, Lola többször vendégül látott bennünket – illetve engem – ebéden. János, úgy emlékszem, nem volt akkor ott, nem találkoztam vele, csak a Naplóból és a könyveiből ismerem. Lola angyali teremtés volt, és nagyon nagy veszteség lehetett Márai számára, hogy annyival korábban meghalt.     – Ezeken az ebédeken mennyire tudott Márai feloldódni?    

 – Igazából feloldódni nem tudott, de nagyon normális beszélgetés folyt ilyenkor mindenféléről. Természetesen voltak politikai és egyéb véleményei is, de nagyon-nagyon keveset árult el róluk. Egy érdekes dologra emlékszem még: mondta, hogy a Napló, amit velem kiadatott, csak kis része annak az anyagnak, amit ő összeírt. Mutatott egy állványt, amely körülbelül egy méter magasságig a naplóival volt tele. Azt mondta, ezek nem arra valók, hogy publikálva legyenek. Ennek ellenére Vörösváry ezekből is nagyon sokat kiadott. Nekem Márai egy példát is felhozott. Hogy... nem, ezt most sem mondom el, mert egyszer, amikor megjegyezte, hogy a szóban forgó dolog például nincs benne a Naplóban, engem is megkért, hogy ne említsem sehol.     

– Vajon így visszatekintve ezek milyen meggondolások lehettek? Érzékenységeket sértő, személyeket érintő?     

– Nem, csak úgy érezte, hogy van, ami nem kiadásra való, vagy legalábbis nem akkor. Az is lehet, hogy később, egy másik válogatás során ő is el tudta volna képzelni a nyilvánosságra hozatalát. Ez minden.     
– Ön szerint még vannak kiadatlan iratok a Vörösváry Kiadónál?    

 – Nem tudom, de mindenesetre az, ami megjelent a Kanadai Magyarságban hetente két teljes hasábon – nagy részüket ki is vágtam –, több, mint az Ami a Naplóból kimaradt címmel kiadott kötetben olvasható. Ígért egy újabb kötetet is, talán abban benne lesz a fennmaradó hányad is. Úgyhogy lehet, hogy az összes naplója kikerül, de az is lehet, hogy abból a hatalmas anyagból, amit megmutatott, még mindig marad, amit sem Vörösváry, sem más nem akar kiadni.     

– Márai jól érezte magát New Yorkban? Ugye, ő Olaszországban is élt, miért Amerikát választotta?     

– Erről írt a Naplóban, sőt a kiadatlan naplójában: Amerika akkor valami biztonságot jelentett a számára. De ő Olaszországban jobban érezte magát, mert a legkedvesebb helye Bolzano, a német és az olasz kultúra az érintkezési területe volt. (Ezért is az egyik fő műve a Vendégjáték Bolzanóban.) Érdekes részlet jutott még eszembe végezetül. Két 1956-ban kimenekült fiatal nyomdász szedte a Naplót nekünk, és sokat beszélgetett velük Márai. Aztán elmondta, hogy úgy tapasztalta, azért van valami előnye is az újnak a régi feudális vagy félfeudális világgal szemben, mert ezek a fiatal emberek bármennyire elnyomottak voltak is legfölülről, közben mégis nagyobb önállóságot éreztek magukban, mint a Horthy-rendszer körülményei között.     

Forrás: Kortárs Irodalmi és Kritikai Folyóírat

2024. május 26., vasárnap

Vörösmarty Mihály: A boldog












Bírlak-e, vagy csábúlt szemeim játéka im e kéz, 
És e hókebel és e picin édes ajak? 
Illat-e ez, melyet beszivok szomjamban aléltan, 
S melynél olvadozok, láng-e ez angyali szem? 
Úgy van! egész tündérország bűbája körűlfont, 
S én gyönyörérzékből istenek álma vagyok.  

1832.

Markó Béla: Aggteleki példázat a szerelemről

Csak úgy, ahogy a cseppkő 
lent a barna üregekben, 
csak olyan lassan élni, 
hogy már holtnak lássanak, 
a lángokat eloltani, 
a robbanásokat visszafojtani, 
az izmok vibrálását 
hideg tenyérrel elcsitítani, 
a remegő idegeket leszorítani, 
ahogy a lentről felfelé 
és fentről lefelé 
cseppenként növekvő alakzatok 
reménykednek, hogy egyszer összeforrnak, 
végtelen lassúsággal közeledni a célhoz, 
ahogy egy-egy sötétvörös vércsepp 
átúszik az ereken, 
ahogy a fájdalom 
nyugodtan, türelmesen vándorol bennünk, 
ahogy nem romlik s nem javul 
egyik napról a másikra semmi, 
ahogy egy hatalmas barlangrendszer 
időnként kikínlódik néhány áttetsző 
vízmorzsát a kövek hegyén, 
ilyen lassan kellene szeretnünk egymást, 
talán millió esztendő is eltelik, 
amíg szájunk egymáshoz ér, 
így kellene vágyakoznunk, 
mert minden mindennel találkozik, 
ha majd a két test egymásra lel: 
a sztalaktit 
és a sztalagmit.  

(1992. augusztus 14.)

Sohonyai Attila: Csak legyél ott













*
Ha este megjövök, van, hogy szorongok, 
ne kérdezz, csak legyél ott.  

Mikor a vállamra ül a félelem madár, 
s bordáimhoz közel károg, 
ne hessegesd el, csak legyél ott.  

Mikor a kis, szépnek látszó pelyhekből 
egyszer csak mázsa teher lesz, a testem megrogy, 
ne emelj le semmit, csak legyél ott.  

Mikor téged okollak, s bántalak a semmiért, 
bocsásd nekem, s viszonzásra kérlek 
ne keress okot, csak legyél ott.  

Mert ha este megjövök, van, hogy szorongok, 
nem kell, hogy megértsd, csak engedj magadhoz, 
hadd legyek ott.    

Arany János: A fülemile



Hajdanában, amikor még 
Így beszélt a magyar ember: 
Ha per, úgymond, hadd legyen per! 
(Ami nem volt épen oly rég) - 
Valahol a Tiszaháton 
Élt egy gazda: Pál barátom, 
S Péter, annak tőszomszédja; 
Rólok szól e rövid példa.  

Péter és Pál (tudjuk) nyárban 
Összeférnek a naptárban, 
Könnyü nekik ott szerényen 
Megárulni egy gyékényen; 
Hanem a mi Péter-Pálunk 
Háza körűl mást találunk: 
Zenebonát, örök patvart, 
Majd felfordítják az udvart; 
Rossz szomszédság: török átok, 
S ők nem igen jó barátok.     

Ha a Pál kéménye füstöl, 
Péter attól mindjár’ tüszköl; 
Ellenben a Péter tyukja 
Ha kapargál 
A szegény Pál 
Háza falát majd kirugja; 
Ebből aztán lesz hadd-el-hadd, 
Mely a kert alá is elhat! 
Ez sem enged, az se hagyja, 
S a két ház kicsínye, nagyja 
Összehorgolnak keményen, 
Mint kutyájok a sövényen 
Innen és túl összeugat 
S eszi mérgében a lyukat.     

De, hogy a dologra térjek, 
Emberemlékezet óta 
Állott egy magas diófa, 
Díszeűl a Pál kertjének. 
A szomszédba nyult egy ága, 
Melyet Péter, minthogy róla 
A dió is odahulla, 
Bölcsen eltűrt, le nem vága. 
Történt pedig egy vasárnap, 
Hogy a fentírt fülemile 
Ép’ a közös galyra üle, 
Azt szemelvén ki oltárnak, 
Honnan Istent jókor reggel 
Magasztalja szép énekkel: 
Megköszönve a napot, 
Melyre, im, felvirradott. 
A sugárt és harmatot, 
A szellőt és illatot; 
A fát, melynek lombja zöld, 
A fészket, hol párja költ, 
Az örömet, mely teli 
Szivecskéjét elteli; 
Szóval, ami benne él 
S mit körében lát, szemlél, 
Azt a pompát, fényt és szint, 
Mely dicsőség 
– Semmi kétség – 
Ő érte 
Jött létre 
Csupán ő érette, mind! 
Elannyira, hogy Pál gazda, 
Ki gyönyörrel ott hallgatta, 
Így kiáltott örömében: 
„ Istenem uram, 
Beh szépen 
Fütyöl ez az én madaram!”     

„ Kendé bizony az árnyéka! 
Mert olyat mondok, hogy még a...” 
Hangzik átal a sövényen 
Egy goromba szó keményen. 
„ Hát kié – pattogja Pál – 
Mikor az én fámra száll?” 
„ De az én portámon zengett: 
Hogy illetné a fütty kendet!” 
Pál nem hagyja: őtet uccse! 
Péter ordít: ő meg úgyse! 
Többrül többre, szórul szóra, 
Majd szitokra, majd karóra, 
Majd mogorván 
Átugorván 
Ölre mennek, hajba kapnak; 
Örömére a szent napnak 
Egymást ugyan vérbe-fagyba, – 
Hanem a just mégsem hagyva.     

Pál azonban bosszut forral, 
És ahogy van, véres orral 
Megy panaszra, bírót búsit, 
S melyet a vérszenny tanúsit 
A bántalmat előadja. 
Jogát, úgymond, ő nem hagyja, 
Inkább fölmegy a királyig 
Térden csúszva: de a füttyöt, 
Mely az ős diófárul jött, 
Nem engedi, nem! halálig. 
Nyomatékul egy tallért dob 
Az igazság mérlegébe, 
Mit a biró csúsztat a jobb 
Oldalon levő zsebébe.     

Pétert sem hagyá pihenni 
A nagy ártatlan igazság: 
Nem rest a biróhoz menni, 
Hogy panaszát meghallgassák.
Így s úgy történt, – elbeszéli, 
Övé a fütty, ő azt véli: 
Nincs vármegye, 
Ki elvegye, 
Nincsen törvény, nem lehet per, 
Hisz azt látja Isten, ember! – 
De, hogy a beszédet össze 
Annál jobb rendben illessze, 
Az ütlegből sokat elvesz 
És a joghoz egy tallért tesz, 
Mely is a birói zsebben 
Bal felől, a szív iránt, 
Meghuzódik a legszebben.     

Felderűle a kivánt 
Nap, mely a vitát eldöntse, 
Hogy a fülemile-pörben 
Kinek szolgál a szerencse. 
Ámde a birót most cserben 
Hagyja minden tudománya, 
És ámbátor 
Két prokátor 
Minden könyvét összehányja, 
S minden írást széjjeltúr is: 
Ilyen ügyről, 
Madárfüttyről, 
Mit sem tud a corpus juris; 
Mignem a biró, haraggal 
Ráütvén a két zsebére 
S rámutatván a két félre, 
Törvényt monda e szavakkal 
A szegény fülemilére: 
Hallja kendtek! 
Se ide nem, se oda nem 
Fütyöl a madárka, hanem 
(Jobb felől üt) nekem fütyöl, 
(Bal felől üt) s nekem fütyöl: 
Elmehetnek.  

*  
Milyen szép dolog, hogy már ma 
Nem történik ilyes lárma, 
Össze a szomszéd se zördül, 
A rokonság 
Csupa jóság, 
Magyar ember fél a pörtül... 
Nincsen osztály, nincs egyesség 
Hogy szépszóval meg ne essék, 
A testvérek 
Összeférnek, 
Felebarát 
Mind jó barát: 
Semmiségért megpörölni, 
Vagy megenni, vagy megölni 
Egymást korántsem akarja: 
De hol is akadna ügyvéd 
Ki a fülemile füttyét 
Mai napság felvállalja!?                                             

(1854)

2024. május 25., szombat

József Attila: Kopogtatás nélkül




Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethesz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Ady Endre: A föl-földobott kő

Föl-földobott kő, földedre hullva, 
Kicsi országom, újra meg újra 
Hazajön a fiad.  

Messze tornyokat látogat sorba, 
Szédül, elbúsong s lehull a porba, 
Amelyből vétetett.  

Mindig elvágyik s nem menekülhet, 
Magyar vágyakkal, melyek elülnek 
S fölhorgadnak megint.  

Tied vagyok én nagy haragomban, 
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban 
Szomorúan magyar.  

Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan, 
Kicsi országom, példás alakban 
Te orcádra ütök.  

És, jaj, hiába, mindenha szándék, 
Százszor földobnál, én visszaszállnék, 
Százszor is, végül is.

Ady Endre: Add nekem a szemeidet












Add nekem a te szemeidet, 
Hogy vénülő arcomba ássam, 
Hogy én magam pompásnak lássam.  

Add nekem a te szemeidet, 
Kék látásod, mely mindig épít, 
Mindig irgalmaz, mindig szépít.  

Add nekem a te szemeidet, 
Amelyek ölnek, égnek, vágynak, 
Amelyek engem szépnek látnak.  

Add nekem a te szemeidet. 
Magam szeretem, ha szeretlek 
S irigye vagyok a szemednek.

Nemes Nagy Ágnes: Diófa

Néha alig lelem magam, úgy egybenőttem 
veled a hasító, kérgesítő időben. 
Árnyékát lombhajad szelíden rámveti, 
s ágas-eres kezem visszafelel neki. 
Idegzetem fölött s nyíló agyam alatt 
te vagy a szép sudár, mely földből égbe hat, 
gyökerem nem remeg, s virágom friss, mióta 
te tartasz, barna törzs, te, nagyszemű diófa.

József Attila: Óh szív! Nyugodj!








Fegyverben réved fönn a téli ég, 
kemény a menny és vándor a vidék, 
halkul a hó, megáll az elmenő, 
lehellete a lobbant keszkenő. 

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon 
helyezkedik a csontozott uton; 
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog, 
zuzódik, zizzen, izzad és buzog. 

De fönn a hegyen ágyat bont a köd, 
mint egykor melléd: mellé leülök. 
Bajos szél jaját csendben hallgatom, 
csak hulló hajam repes vállamon. 

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén 
szerelem szólal, incseleg felém, 
pirkadó madár, karcsu, koronás, 
de áttetsző, mint minden látomás. 

1928 vége

2024. május 24., péntek

Áprily Lajos: Természet









Csudáltalak ezer szemmel, 
ezerszemű szerelemmel. 
Édesanyám kék szemével 
ezelőtt jó ötven évvel. 
Hogy az arcod jobban lássam, 
táltos-fiam lett a társam, 
s nézlek most egy kicsi lánnyal, 
szomjas szemű unokámmal. 
Jártam benned – gyalogszerrel – 
sok diákkal, vagy ezerrel, 
látomásom frissítették, 
fiatalra derítették. 
Szépségedből örök lázban 
ezer szemmel lakomáztam. 
De te mind az ezer szemnek 
megmaradtál rejtelemnek. 
Titkok között barangoltam 
s én is csak egy titkod voltam. 
Oldásodra már megértem. 
Hol a halál? Jöhet értem.

Nagy László: Himnusz minden időben

Te szivárvány-szemöldökű, 
Napvilág lánya, lángölű, 
Dárdának gyémánt-köszörű,    
    Gyönyörűm, te segíts engem! 

Te fülemülék pásztora, 
Sugarak déli lantosa, 
Legelső márvány-palota,     
    Gyönyörűm, te segíts engem! 

Siralomvölgyi datolya, 
Festmények rejtett mosolya, 
Templomon arany-kupola,    
    Gyönyörűm, te segíts engem! 

Díjra korbácsolt versenyló, 
Lázadásokban lobogó, 
Csillag, dutyiba pillantó,
    Gyönyörűm, te segíts engem! 

Harctéri sebek doktora, 
Hazátlanoknak otthona, 
Mézes bor, édes babona,    
    Gyönyörűm, te segíts engem! 

Piaci csarnok álmosa, 
Nyomorúságnak táncosa, 
Szilveszter-éji harsona,    
    Gyönyörűm, te segíts engem! 

Béta-sugárban reszkető, 
Sok-fejű kölyket elvető, 
Tengerek habján csörtető,    
    Gyönyörűm, te segíts engem! 

Minden időben ismerős, 
Mindig reménnyel viselős, 
Bájokkal isteni erős,    
    Gyönyörűm, te segíts engem! 

Öröktől belémkaroló, 
Vánkosra velem hajoló, 
Varjakat döggé daloló,    
    Gyönyörűm, te segíts engem! 

Iszonyattól ha szédülök, 
Ha a pimaszság rámdönög, 
Önmagammal ha kűzködök,    
    Gyönyörűm, te segíts engem! 

Jog hogyha van: az én jogom, 
Enyém itt minden hatalom, 
Fölveszem kardom, sisakom!    
    Gyönyörűm, te segíts engem! 

Felragyog az én udvarom, 
Megdicsőül a vér s korom, 
Galambok búgnak vállamon,    
    Gyönyörűm, ha segítsz engem!  

Pilinszky János: Pedig

A bűnben, közelebbről, a pokolban 
mi az a csönd, megnyugtató elem, 
kiűlt karosszék, mitől az arany 
ciráda valóság lehet?  

Pedig ki kellene hogy jussak 
a szabadba, a szabadságba.

Nemes Nagy Ágnes: Elmélkedve

Mit kéne tennem? Nem tudom. 
A kezem összekulcsolom. 
Ülök az ágyon szótalan. 
Hová is ejtettem magam?  

Összefonom ujjaimat. 
Ennyi maradt: a mozdulat 
A hitből, és gályára vont 
Őseimből maradt a csont.  

Hová forduljon hát az ész? 
Pedig jó volna szégyenét 
A szóval, mely megsejteti, 
Kimondani, s elrejteni.

2024. május 23., csütörtök

Tóth Árpád: Arany tó az égen









Örülni, örülni de jó volna 
Lemenő nap aranytavának, 
Mely szétömölt amott a lombok 
Mögött az égen, s jobbra-balra 
Ringatják fejüket a vén fák 
Beleegyező mozdulattal, 
Bölcsen, halkan, hogy jól van, jól van, 
Lemegy a nap, és így kell lenni, 
Elhúnyni, elmerülni szépen, 
Lemenő nap arany tavában 
Elsüllyedni fekete csendben. 
Ó, élet, élet… ülök itt a 
Hegyoldali új játszótéren, 
A kisleányom karikázik, 
Csattog a bot vígan és fürgén 
Egy új, kis akaratos élet 
Bátor s tudatlan ritmusára. 
Szólnék utána, nem tudom mit: 
Becéző szót, korholó intést? 
Már ott nyargal az új játszótér 
Távol sarkán, már nem is látom, 
S vad érzés üt meg: látom-e újra? 
Bús érzés üt meg: vagyok-e én még? 
Elmúlt az arany tó az égről, 
És egyszerre nagyon sötét lett. 

(1928) 

Charles Bukowski: Írás (Writing)

Gyakran ez az egyetlen 
dolog 
közted és a 
lehetetlen között. 
sem ital 
sem egy nő szerelme 
sem vagyon 
nem 
versenyezhet vele. 

Semmi nem 
menthet meg 
csak az 
írás. 

Ez tartja helyén 
a plafont, 
sakkban 
a hordákat, 
hogy be ne kerítsenek. 

Ez robbantja szét 
a sötétséget. 

Az írás 
az egyedüli 
pszichológus 
a legkedvesebb 
Isten 
minden Istenek közt 

Az írás kísérti 
a halált 
nem ismeri 
a lemondást. 

Az írás 
kineveti 
önmagát 
s a fájdalmat. 

Ez az utolsó 
elvárás 
az utolsó 
magyarázat. 

Ez az 
ami. 

Gyukics Gábor fordítása
   

Markó Béla: Mind közelebb

Egy ideig, ha meghalt valaki, 
rögtön kitörültem a telefonszámát. 
Aztán a múltkor hirtelen rádöbbentem, 
hogy mostanában már nem teszem. 
Vagyis hagyom, hogy gyűljenek 
ezek a kódolt nevek, mert hát 
igazság szerint olyanok, mint egykor 
az a játék: ország, város, fiú, leány, 
növény, állat, és így tovább. Ugyanabban 
a sorban ugyanazzal a kezdőbetűvel 
mindig. Persze itt más a logika, de hogyha 
sikerül minden rubrikát hamarabb 
kitöltened, mint a többiek, nyerni fogsz.
Kerülgetem a lényeget, ugye? Igen, 
egyre ritkábban dobom ki az elhasznált 
ruhadarabokat, legfeljebb elajándékozom 
valakinek. A kiolvasott folyóiratoktól 
még megszabadulok, de az is mind 
nehezebben megy. Nézegetem olykor 
a telefonszámokat, hogy eltalálom-e, 
ki van mögöttük. Nullahétkettőkettő, 
nullahétkettőhárom, nullahétnégynégy, 
nullahétnégyöt és még hat számjegy 
utána, legalábbis nálunk Romániában, 
számjegyről számjegyre közelebb 
senki mással össze nem téveszthető 
barátaimhoz. Férfiakhoz. Nőkhöz. 
Idősekhez. Néha fiatalokhoz. Már-már 
hívnám is őket, és figyelném, miként 
barkochbáznak az éterben a rádióhullámok, 
mielőtt végül célba érnek. De hova? 
Ki tudja? Nem merem megpróbálni. 
Jobb, ha minél később gyújtod fel a villanyt, 
amikor este hazaérkezel. Amíg sötét van, 
minden ott lesz a helyén: asztal, szék, ágy. 
Pontosan úgy, ahogy hagytad reggel.

Karinthy Ferenc: A kerítés

Kirándulni mentünk, iskolás gyerekek, s egy kerítés mögül hatalmas, foltos vizsla mordult-ugatott ránk. Magas, erős drótkerítés volt, teljes biztonságban érezhettük magunkat. Visszaugattunk hát a kutyára, mi is morogtunk, rúgtuk a kerítést. A vizsla ínyét mutatva vicsorgott, őrjöngött, nyála csurgott, rémítő csaholással neki-nekiugrott a hálónak, szaladt mellettünk vérben forgó szemmel, amerre nevetve elvonultunk.  Aztán egyszerre véget ért a kerítés, semerre sem folytatódott.
Azóta nem uszítok senkit. Minden kerítés véget ér egyszer.

2024. május 18., szombat

Cseri Kálmán: A Szentlélek munkája




Íme, élt egy ember Jeruzsálemben, akinek Simeon volt a neve. Igaz és kegyes ember volt, várta Izráel vigasztalását, és a Szentlélek volt rajta. azt a kijelentést kapta a Szentlélektől, hogy nem hal meg addig, amíg nem látja az Úr Krisztust. A Lélek indítására elment a templomba, és amikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak, akkor karjába vette, áldotta az Istent, és ezt mondta: „Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéd szerint békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet …” 
Lk.2, 25-30


 
Ez a történet egy idős emberről szól, aki az Úr Jézus születése idején Jeruzsálemben élt. Mélyen hívő, istenfélő férfi volt, akiről azt olvastuk, hogy nagyon várta a Messiás megjelenését. Sok időt töltött a templomban és igen sokat imádkozott. 

Azon kevesek közé tartozik, akiről a Biblia külön megjegyzi, hogy kapta Isten szentlelkét. Ezért olvastam fel ezt a pünkösdkor nem gyakran olvasott történetet, hogy ezen a nagy ünnepen, a Szentlélek kitöltésének az ünnepén egy ember életében egészen konkrétan, hétköznapi módon lássuk, hogyan munkálkodik Isten szentlelke. 

Mit végzett el a Lélek Simeon életében, mire képesítette őt? Mi mindent tudott tenni ez az idős ember csak azért, mert Isten Szentlelkét kapta? Öt egyszerű, de fontos dolgot említ ez a rövid leírás. Először azt olvastuk, hogy „ azt a kijelentést kapta a Szentlélektől, hogy nem hal meg addig, amíg nem látja a Messiást.” 

Tehát ő, egy hozzánk hasonló egyszerű ember kijelentést kapott a Szentlélektől. Isten megígérte neki, hogy nem hal meg addig, amíg nem látja meg a megígért és várva várt Messiást. Megígérte Isten, hogy nem hiába várakozik, betelik az ő váradalma, még életében megjelenik a megígért szabadító. És ezt az ígéretet azért érthette meg, mert kapta Isten szentlelkét. 

A Biblia sokszor beszél arról, hogy Isten fontos igazságokat szeretne nekünk mondani. Isten önmagáról is sok titkot kijelentene az embernek. Önmagunkkal kapcsolatban is sok mondanivalója van, de az Istentől elszakadt ember egyszerűen nem érti azt, amit mond. Elveszítettük lelki hallóképességünket, ha tetszik: vevőkészülékünket, és nem értjük Isten gondolatait. 

Sőt, Pál apostol azt írja egy helyen, hogy oda süllyedtünk, hogy egyszerűen bolondságnak tűnnek a gondolatnak Isten igaz és fontosai. Amikor azonban valaki kapja Isten Szentlelkét, abban a pillanatban nyitottá válik Isten gondolatai előtt, rezonál mindarra, amit Isten mond. Érti az Ő mondanivalóját, sőt egyet is ért azzal. 

A Korinthusiakhoz írt első levél második fejezetében az egész részben ezt a nagy igazságot tárgyalja az apostol. Csak két mondatot olvasok belőle: „ Mert kicsoda ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van? Egyedül az emberi lélek, amely benne lakik. Ugyanígy azt sem ismerheti senki, ami Istenben van, csak Isten Lelke. Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk. (…) A nem lelki ember nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes: mert csak lelki módon lehet azokat megítélni…” 

Mi mindnyájan úgy születünk, hogy nincs bennünk Isten szentlelke. Ezért születésénél fogva bármilyen kiváló értelmi képességei is legyenek valakinek, képtelen felfogni az Isten gondolatait. Amikor azonban az újjászületése során valaki kapja Isten szentlelkét, abban a pillanatban kinyílik előtte a biblia. 

Magam is emlékszem arra, és sokaktól hallottam valakit elmondani, hogy amikor Jézus Krisztussal összeköti az életét és kapja Isten szentlelkét, egyszerre megelevenednek a Biblia betűi, szavai és mondatai, és sokszor az Istennek egészen személyesen a sorsunkba beleszól, hozzánk szóló üzenetet értünk meg. . ez nem valami képzelgés, hanem valóság. Azok az emberek, akik már kapták Isten szentlelkét, sokkal többet tudnak elvinni egy igehirdetésből, még ha az tartalmilag egy kicsit szegényesebb, gyengébb, akkor is, mert a Szentlélek fogékonnyá teszi őket mindarra, ami Istentől való.

 Akik Isten Szentlelkét kapták, azok egyszerre észreveszik az életük eseményei mögött a cselekvő Istent. Azoknak a számára minden beszélni kezd, és minden Istenről kezd beszélni, ők boldogan értik ezt, és boldogok, hogy egyet-érthetnek Istennel. Ezért nagy dolog az, amit itt ilyen röviden, summásan említik a Szentírást, hogy az öreg Simeon azt a kijelentést kapta a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg nem látja a Messiást. Bárcsak mindnyájan elmondhatnánk, hogy mióta Isten Szentlelke bennem munkálkodik értem a Szentírást, sok mindent megértek egy-egy igehirdetésből, sőt baráti beszélgetésekben is meghallom azt, amit Isten mondani akar nekem. 

A második, amit itt megemlít alapigénk: „ A Lélek indítására elment a templomba, és amikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak, akkor karjába vette, áldotta az Istent.” 

Tudniillik, aki Isten Szentlelkét kapta, azt a Lélek indítani kezdi. Olyan cselekvésre készteti, amit magától nem tett volna meg. Röviden így szokták mondani, a Biblia is így mondja sokszor: vezetni kezdi Isten szentlelke azt, aki kapta. 

Simeon itt nem megszokásból ment a templomba, hanem a Lélek indítására. Valami olyan belső késztetést érzett, aminek nem lehetett, és nem is akart ellenállni, és talán olyankor indul el a templomba, amilyen időpontban egyébként nem szokott. De hogy, hogy nem, éppen akkor ért oda, amikor József és Mária a törvény előírásának engedve felvitték bemutatni a kis Jézust. És ahogy meglátta ezt a házaspárt karjukon a kisdeddel, azt a bizonyosságot adta a szívébe a Szentlélek, hogy ő a Messiás. 

Azért ez meglepő esemény lehetett. Nem nehéz magunk elé képzelni: megy fel a templom hosszú lépcsősorán egy fiatal pár. Láthatóan szerény, szegényes fiatalok voltak, a karjukon egy kisgyermekkel. Egyszer csak eléjük áll egy aggastyán, kiveszi a gyereket az anyja vagy az apja kezéből, karjára veszi, és átszellemülten egész furcsa dolgokat kezd róla mondani. 

Ilyen nem minden nap történt ott, a jeruzsálemi templom előtt sem. Azt hiszem, sokan el tudnánk mondani hasonló hasonló példákat az életünkből, amit Pál apostol így ír a Római levélben, hogy azokat, akik Isten fiai, Isten Lelke vezérli. Aki már Isten gyermekévé lett, az újra és újra átél ilyesmit, hogy egyszer csak eszébe jut valami, amit nem lehet másként magyarázni utólag sem, csak úgy, hogy Isten Szentlelke juttatta eszébe, mert arra éppen akkor volt szükség, és az éppen olyan gondolat volt , Isten szokta az övéit figyelmeztetni. 

A Szentlélek visszatart minket sötét utaktól, amire már elindultunk volna. A Szentlélek olyan késztetéseket ad, amiknek nyomán olyasmit teszünk, amit magunktól nem tettünk volna, és Isten Szentlelket kapott gyermeke ebben az áldott függésben élhet az őt szerető mennyei Atyjától. 

Mások számára, akik ezt nem ismerik, ez egyenesen ijesztően hathat. Hogy, hogy függeni kell valakitől, különösen egy ilyen láthatatlan lénytől, mint az Isten? Nem akarunk függeni senkitől sem! Mi a magunk urai akarunk lenni: arra törekszünk, hogy tőlünk függjenek mások. Na, de aki tudja, hogy kicsoda a Szentlélek, tudja, mit jelent a Szentlélek ajándékát kapni, és ismeri azt az Istent, aki mindig jobban tudja, hogy mire van szükségünk és mi jó nekünk, mint magunk, az boldogan él ebben a függésében. Mindezt a Szentlélek nem úgy teszi, hogy kikapcsolja az ember értelmét és kényszerít minket valamire, hanem úgy, hogy megvilágosítja az értelmünket, győz meg valaminek az igazságáról vagy fontosságáról, és így vezet. Úgy, mint ahogy itt az idős Simeont is, aki a Lélek indítására elment a templomba. 

A harmadik, amit megtudunk róla, ez: amikor karjába vette a kis Jézust, így szólt: „… meglátták szemeim Uram, a te üdvösségedet.” Ezt meg hogy érthette? Egy csecsemő van öreg, s talán már kissé remegő karjaiban. Ő nagyon várta a Messiás megjelenését. A Messiást minden hívő zsidó úgy képzelte el, mint egy jó férfit, aki majd segít a népen, Simeon pedig egy kisbabát tart a karjain és azt mondja: Uram, beteljesedett az ígéret, itt van a te üdvösséged. Itt van a megígért Messiás. Ez a kis csecsemő? Igen. 

Honnan tudja ő ezt, s hogyan merte ilyen bátran ezt meg is vallani? A Szentlélek jelent ki neki. Mert az is a Szentlélek áldott munkája, hogy felismerjük Jézusban a Messiást. A názáreti tanítóban az Isten egyszülött Fiát. a Szentlélek mindig Jézushoz vezet minket. 

Olyan sokszor láttam már, hogy akinek csak általános istenhite van, vagy legfeljebb a teremtő és gondviselő Istenről tud beszélni, de nem ismeri a Megváltót, amikor az újjászületésben kapja Isten szentlelkét, egyszerre felragyog előtte, hogy ki az a Jézus, akiről a Szentírás elejétől a végéig szól. Miért Ő a Krisztus? Mit jelent az, hogy Ő az Isten egyszülött Fia és mégis a mi személyes Megváltónk? 

Mindez szinte egyszerre vált világossá szokott, és ez a gazdag gondolatsor egyre inkább kibomlik az ilyen ember előtt. Mert a Szentlélek mindig Jézusnak a nagyságát és valóságát ragyogtatja fel. A Szentlélek mindig félretesz az útból minden akadályt, ami az értelmünk előtt tornyosodik, mert az értelmünket is meggyőződtem arról, hogy micsoda az igazság. Olyan nagy élmény az mindig, amikor egy kételyeivel küszködő, a kérdéseitől szabadulni nem tudó ember egyszer csak bizonyosságra jut, és mint a világ legtermészetesebb dolgait ismerteti másokkal is azokat a bibliai igazságokat, amiben egészen addig kételkedett. Vannak olyan értelmi érvei is, hogy az ember csodálkozik: milyen tisztán lát, s milyen meggyőzően tud erről beszélni. A Szentlélek munkájának a gyümölcse ez mindig. A Lélek vezet el minket az igazságra. 

Ugye milyen csodálatos, hogy az írástudók később sem ismerték fel Jézusban a Krisztust. Amikor már temérdek csodájáról hallottak és sokat láttak, még akkor sem. Az idős Simeon pedig ebben a kisdedben is meglátja a világmindenség Urát, a pogányok üdvözítőjét a Szentlélek munkája nyomán.

 A negyedik, amit említ róla az ige, hogy amikor ezt a szép vallástételt elmondta, és Jézust a karjaiba vette, áldotta az Istent. A Szentlélek mindig arra készteti a hívőt, hogy dicsőítsük Istent. Egészen addig ezt a legtöbb ember nem is érti. Mit jelent az, mit kellene tennem, hogy dicsőítsem Istent? Mi értelme van annak? Kinek van haszna abból, hogy dicsőítem Istent? Ilyen kérdéseket szoktam hallani, ha erről van szó. 

Az Isten dicsőítése, amire minket Isten eredetileg teremtett, az teljesen ismeretlen a világ számára. Ez a világ nem dicsőíti a világ teremtőjét. Ez a világ tagadja sokszor Istennek a létét is, vagy gúnyolja Őt, nevetségessé teszi. Ez a világ sokszor káromolja, gyalázza a szent Istent. Vagy egyszerűen, mint ahogy igen sok templomba járó ember is, udvariasan negligálja. Nem tagadja, nem gyalázza, de nem foglalkozik vele, semmibe veszi. Úgy él, mintha Isten nem lenne. Nem számol vele, és nem számít rá. Legfeljebb, ha valami baj éri, akkor szidja azt az Istent, aki szerint nincs is. Ugye látjuk milyen éles logika van a két magatartás és vélekedés között? 

Aki azonban Isten Szentlelkét kapja, az önkéntelenül elkezdi dicsőíteni Őt. Miért? Mert felragyog előtte Isten valósága. Mert egyre jobban megismeri, hogy kicsoda az élő Isten. Mert a Szentlélek világossá és meggyőzővé teszi, amit Isten önmagáról mond a Szentírásban. Ezért újra és újra örömmel elmondja a hívő, kinek hiszi Istent. Ez jelenti dicsőíteni Őt. Elmondom, kinek ismertem meg, és kinek hiszem Őt. És dicsőíti azzal, hogy bízik benne, egyedül Istentől vár és kér mindent. És dicsőíti azzal, hogy ha nem értjük is sokszor Isten egy-egy intézkedését, akkor is vagyunk győződve arról, hogy Isten jó, Isten szeret, Isten tudja, mit miért tesz, és Őreá egészen bizton számíthatunk. Ezért olvassuk itt Simeon dicsőítő énekét. 

Végül azt tudjuk meg ebből a rövid leírásból róla, hogy nemcsak kijelentést, hanem olyan is volt, hogy Isten közölt vele valamit, hogy kijelentésként adja tovább másoknak. Azt olvassuk itt, hogy karján a kisgyermekkel Simeon megáldotta őket, és ezt mondta Máriának: „ Íme, Ő sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izráelben, és jelül, ellene mondanak — a te lelkedet is éles kard járja majd át —, hogy határozott legyen sok szív gondolata.” 

Miket beszél ez az öreg ember? Lehet, hogy ő maga is meglepődött azon, amit mond. Hogy lehet a Messiás Krisztus üdvözítő munkáját ilyen tömören, ilyen világosan összefoglalni? Egy mondatban benne van az, hogy mit fog tenni értünk Jézus. Benne van az, hogy mit fogunk tenni mi Ővele. És szinte mellesleg, de mégis hangsúlyosan lelkigondozza Máriát, és felkészíti arra a sok szenvedésre, amit neki mint a Megváltó földi édesanyjának majd el kell hordoznia. És mindez egyetlen mondatban, csak úgy, hogy közben tartja a kicsit, aztán visszaadja a szüleinek. 

Kijelentést kapott, hogy addig nem hal meg, amíg nem látja a Messiást, most pedig Isten igét ad a szájába és mások számára ad tovább kijelentést. Honnan vette, amit mondott? A Szentlélek adta neki. 

És ez ugyanígy történik ám ma is. Nem kell ahhoz Simeonnak lenni, akiről még a Biblia is feljegyez egyet-mást. magunkfajta egyszerű emberek is, ha az újjászületés csodáját átéltük, akkor ilyeneket tapasztalhatunk. 

Nem olyan régen mondta el valaki, hogy imádkozása közben eszébe jutott egy régi ismerőse. Nyugodtan mondom így mai igénk szavaival: a Szentlélek indításából még aznap meglátogatta ezt az ismerőst. Nem tudta, hogy beteg, és nem tudta, hogy annyira súlyos beteg, és ott találta magát, mint gyanútlan látogató egy súlyos beteg ágya mellett. Imádkozott magában, hogy Uram, miért küldtél most engem ide. Mit mondjak egy ilyen kétségbeesett, reményt vesztett embernek? Nincs nekem ebben gyakorlatom. Aztán beszélgettek mindenféléről, és egyszer csak eszébe jutott, mit is olvasott aznap reggel a bibliában. Annak kapcsán egy s más még eszébe jutott, és egyszer csak eltűnt a beteg arcáról a kétségbeesés. Felderült ez a kétségbeesett arc, és utólag tudta meg, hogy ez az ember akkor ott visszakapta a reménységét, az életkedvét, és elhatározta: mégis csak meg akar gyógyulni. S ez a elbúcsúztak beteg, életében először, ezzel a látogatóval együtt imádkozott. 

Honnan vette ez az ember a nagy bölcsességet, amivel reményt öntött egy kétségbeesett szívbe? A Szentlélek adta neki. Az a Lélek, aki indította reggel, hogy menjen el látogatóba, az a Lélek elkísérte, belülről irányította, és valóság lett az, amiért Pál apostol könyörgött és kérte az efézusi gyülekezetet is, hogy imádkozzanak azért, hogy az Úr adjon szót a szájába, amikor kinyitja azt.

Akiben Isten Szentlelke van, annak a Lélek ad kijelentést, azt a Lélek indítja, mozgásba hozza, cselekvésre serkenti. Az ember egyre jobban látni fogja, kicsoda a mi Urunk Jézus Krisztus igaz. Annak a szívéből felhangzik az istendicsőítés, és az ilyen ember néha úgy beszél, hogy maga sem tudja: igét mondott, mert általa is ad kijelentést Isten Szentlelke. Hogyan tett szert Simeon ilyen sok különös képességre? A Biblia válasza egyszerű rá: kapta a Szentlelket. De hogyan kapta, és miért éppen ő kapta? 

Azt olvassuk a Bibliában, hogy Isten szívesen adja az Ő Lelkét mindazoknak, akiknek akarja. Ez is az Ő szuverén szabadsága. De azért érdemes megfigyelni azt a másik oldalt, hogy főleg az ilyenek kapják ezt a nagyot: akik imádkoznak, akik nagyon várják, hogy Isten ígéretei beteljesedjenek, akiknek szoros kapcsolatuk van a mindenható Istennel, akik a kezüket tartják, és Isten felé nyújtják ki. Mert tőle akarják kapni azokat a kincseket, amikre vágynak. És Isten egyszer csak beleteszi a kincset a kezükbe. 

Na, de kérdezhetné valaki, és mindig élvezem a gyerekekkel való beszélgetést, mert ők a dolgok mögé kérdeznek, hogy ez pünkösd előtt történt. Pünkösd előtt is volt már Szentlélek? Hát hogyne lett volna! A Biblia már az első mondatában beszél arról, hogy Isten Lelke lebegett a vizek felett. A teremtő Szentlélek öröktől fogva mindörökké Isten. Nem pünkösddel kezdődik a Szentlélek munkája és léte. Az Ószövetség hívői is kapták már Isten Szentlelkét. 

Akkor mi a különbség a pünkösd előtti és utáni helyzetünk között? Nagy különbség van, mert pünkösd előtt Isten kivételes személyeknek kivételesen nehéz feladtok megoldásához adta az Ő szentlelkét. Próféták és hozzájuk hasonlók kapták azt. Pünkösd óta pedig Jézus Krisztus áldozatára való tekintettel mindenki kapja Isten Szentlelkét, aki Jézust Megváltójának és Urának vallja. 

Aki Jézust az életébe hittel befogadta, az vele együtt kapta a Szentlelket, és az ilyen embernek ezután már csak az a feladata, hogy engedje érvényesülni az életében Isten Szentlelkét. Engedje, hogy Isten Lelke irányítja a gondolatait, indulatait, beszédét, időbeosztását, minden szavát és minden tettét, s így növekszik az új természet, Krisztus, a hívőben és így lesz erőtlenebbé és kisebbé a velünk született utálatos természetünk, amit Pál apostol óembernek nevez . 

Isten Szentlelkét tehát mindenki kapja, aki Jézus Krisztusban hisz. Ezért idéztem az istentisztelet elején Péter apostol prédikációjából azt a mondatot, amikor kérdezik a pünkösdi igehallgatók közül többen, hogy: most akkor mit cselekedjünk? Azt mondja: bánjátok meg a bűneiteket, ennek jeleként keresztelkedtek meg mindnyájan Jézus nevére, Őérette bűnbocsánatot kaptok és veszik a Szentlélek ajándékát. Ez a Szentlélekkel való beteljesedéshez vezető út és ennek a lépései megcserélhetetlenek.  (ApCsel 2,38 ). 

Akárhol van erről szó a Szentírásban, mindig kezdődik: hallgatták Isten igéjét, pünkösdkor is, ez az ige bűnbánatot szült bennük. A bűnbánatból bűnvallás lesz, és komolyan veszik, hogy bocsánatot Jézusért kapnak, és utána ők maguk csodálkoznak a legjobban, hogy kapták a Szentlélek ajándékát. E nélkül az embernek minden vallásos erőlködése hiábavaló. Ezért érzett valami nagy hiányt a kiváló vallásos ember, Nikodémus is. Ezért megy Jézushoz, és ezért mondta neki Jézus: „ Bizony, bizony, mondom néked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az. Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születni. A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: Így van mindenki, aki a Lélektől született.” ( Jn 3,5-8 ). 

Szükséges újonnan születnetek, de ebben benne van az örömhír is, hogy akkor lehetséges. Ezt az ajándékot kínálja nekünk a mi Urunk ezen a pünkösdön is. Vagy ebben akar minket megerősíteni és az Ő Lelkét még gazdagabban adni, hogy aztán mi is tapasztaljuk, hogy lehet kapni kijelentést a Lélek által. Van ilyen, hogy a Lélek indít és vezet. Egyre jobban megismerjük a mi Urunkat, Jézus Krisztust. Tudjuk dicsőíteni imáinkkal, és egész életünkkel Őt. Ő pedig elkezd használni minket, és ad a szánkba olyan igét, ami mások számára is áldás lesz.  

Forrás: cserikalman.hu

2024. május 17., péntek

Takács Zsuzsa: A legszebb mozdulat




Az eggyé kényszerített rész - 
áll már biztos. Nem kell ellenkeznem 
többé különmorzsolódik, ahogy 

kezdettől akartam a lánc és a szem. 
(Nem sikerült tehát igazodnom, 
belátom ámbár igyekeztem.) 

Milyen gyöngéden estél, levél a víz 
színére. Gyöngédebben mint bármely 
szerető az áhított szeméremtestre. 

Ez volt a legszebb mozdulat, levél, 
köszönöm. Nem elegyedtél és nem remegtél. 
Ez volt a legszebb mozdulat.

Lackfi János: Tározó

Add, Uram hogy ne bonyolítsam 
feleslegesen azt, ami egyszerű, 
és ne butítsam le önkényesen azt, ami bonyolult. 
Add, hogy ne tagadjam le azt, ami borzalmasan nehéz,
de ne is engedjem, hogy ólomsúlya maga alá gyűrjön. 
Add, hogy ne kerüljem a fájdalmat bármi áron, 
de ne is tetszelegjek benne. 
Add, hogy ne tettessek felszínes vidámságot, 
ha valójában szomorú vagyok, 
de meg tudjam őrizni valódi, 
mélyebb örömömet nehéz időkben is. 
Add, hogy ne idomuljak kaméleon módjára másokhoz, 
de tudjak ráhangolódni bensőségesen 
örömeikre, fájdalmaikra. 
Add, hogy szavam erőteljes legyen, 
de ne erőszakosan lehengerlő. 
Add, hogy tudjak jókor elnémulni, 
és másokat meghallgatni. 
Add, hogy ne gerjedjek haragra 
minden piszlicsáré semmiség miatt, 
legyek elég nagyvonalú, 
és ne rójam fel az apró bántásokat. 
Add azt is, hogy jogos neheztelésemet 
ne rejtsem hamis udvariasság máza alá, 
tudjam kedvesen, határozottan elmondani. 
Add, hogy ne meneküljek kényszercselekvésekbe 
az unalom elől, és hogy észrevegyem az izgalmat 
abban is, ami átlagos. 
Add, hogy ne meneküljek zsibongásba 
a magány elől, hanem öleljen magamhoz, 
egyedül ugyanis a legjobb társaságban vagyok, 
hiszen magadnak teremtettél engem. 
Add, hogy ne ajnározzam magam, 
de ne is ostorozzam feleslegesen. 
Add, hogy sose száradjon ki, 
inkább áradjon túl a lelkem. 
Add, hogy ne legyek kapcsolatfüggő, 
de tudjak szeretettel, önként kapcsolódni. 
Add meg, hogy ne nézzem szeretetnek 
azt, ami önzés vagy birtoklásvágy, 
de ne is gyanítsak csalást, árulást 
a valódi szeretet mögött. 
Add, hogy ne csak tanulgassam, 
hogyan kell szeretni, hanem 
merítsek mindig a te kifogyhatatlan 
szeretet-tározódból, ha az enyém elfogyott, 
és váljak szeretetté tebenned.

2024. május 16., csütörtök

Sebestény-Jáger Orsolya: Megújulás




Bár sokfele jártam, lassuló lépteim Hozzád találnak, 
percek, órák, évek metronómja zakatolja egyre: 
míg száz körét rója le bennem az alázat, 
távoli moraját nem én irányítom, 
léted őrködik fölöttem áldón, 
mint felhőkön túli világítótorony. 

Takács Zsuzsa: Ölelés

Érintse bőrödet bőrömbe vésett, 
száraz panaszom? Félek, 
hogy verejtékezésem elárul. 
Fontold meg jól a következményeket. 
Akárhogy döntesz, igazad van. 
Messzebb tőled vagy közelebb: 
oda állok, ahova akarod.

Takács Zsuzsa: Szerelem születése

Láz futotta el a kockás terítőt, az asztalt, 
amelynél egymással szemben ültünk. Csak nem 
leszek szerelmes? kérdeztem magamat. 
Éreztem, hogy őt is ugyanaz a bizonytalanság 
fogja el: a körülmények semmibe vétele. 
Egy percre arcába temette homlokát. 
Sóhajtozás támadt minden zöld, kirobbanó 
lugasban és sírni kezdtek az újszülött levelek.

Takács Zsuzsa: Lábadozás

Hajléktalanságom nyara hagyott-e 
sebet az arcomon? - kérdezte. 
A tükröm homályos, nem tudom. 
Hálám végigsöpör a portálok 
előtt felgyűlt, tavalyról itt maradt, 
tört levelek között. Hová lépjek, 
hogy meg ne ijedj tőlem?

2024. május 15., szerda

Trausch Liza: Jellemvonásaink




" Nabukodonozor király csináltatott egy arany állóképet, magassága hatvan sing, szélessége hat sing; felállíttatta azt a Dura mezején..."
Dániel 3,1  

       A királyt nem a kéz érintése nélkül leszakadó kő, nem az Isten országa érdekelte. Arra használta fel a kijelentést, hogy arany állóképet készíttetett, és felállíttatta azt. Ilyen az ember! A kijelentésből az marad meg, ami rám vonatkozik. Az ígéret annyira az enyém, amennyire enyém Jézus. Vigyázz, a magadnak vett kijelentésből se csinálj arany állóképet, és ne várd, hogy mindenki meghajoljon előtted. Vannak még titkos magaslatok a szívedben? Személyválogató vagy még? Nabukodonozornak olyan társaság kell, akik meghajolnak előtte. Mi az, amiért az éned előtt még mindig leborultatsz embereket? Amit jónak tartunk magunkban, azt tesszük a kirakatba. Nem tudom, milyen tökéletességeid vannak még! Hányszor van családodban sértődés egy nullán, mert beleütköztek az arany állóképbe. Mondogatod: ennyi fizetésből csak azért lehet megélni, mert én osztom be. Én, a mintaanya, aki gyermekeiért feláldozta magát. Mindenről lemondtam, egyetlen ruhában jártam, aratni mentem... Minden nagy énnek jellemzője a dicsekedés és a panaszkodás. Olyan mindegy, hogy hárfával, síppal vagy dudával játszol, vagy kürtöltetsz magad előtt. Van, akinek állandóan sír a hegedűje. Mindig panasz, mindig jaj. A testi panaszainkkal összejátsszuk az egész házat. Nagyon sokszor egymásnak hegedülünk, és nem hat meg senkit ez a megható szöveg. Azt várnánk, hogy hajoljanak meg előttünk. És aki nem teszi - tüzes kemencébe vele!     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Szlukovényi Katalin: Csak lenni

Csak lenni, lenni, nem csinálni semmi 
nélkülözhetőt, mint a fű, a fák, 
belenőni a nekünk rendelt térbe, 
figyelni, hogy változik a világ, 

heverni, mint a jóllakott oroszlán, 
konzervgazellát nem spájzolni be, 
nem hagyni, hogy a létet eltakarja 
a folytonos cselekvés kényszere, 

a tettet pedig a bizonygatás, a 
statisztika és a reflexió, 
csak türelmesen várni a halálra, 
és közben élvezni, hogy élni jó.

Markó Béla: Bejárat

Ettől féltem mindig. Ne mozdulj innen, 
mondta anyám, mindjárt jövök, csak éppen 
kenyeret veszek. Vagy cukrot, lisztet, 
esetleg gyümölcslekvárt, amit akkoriban 
marmeládénak hívtak. Vitatkoztam a széllel, 
egyszer még az eleredő esővel is, de soha 
el nem mozdultam. Álltam ott már-már 
rendületlenül, ahogy később egy versben is 
olvastam erről. Aztán tényleg visszajött 
anyám, mentünk tovább, ismét szólt nekem, 
ismét bement egy üzletbe, és ismét nem 
mozdultam. Mindig bevált ez, mert mindig 
visszajött. De tartottam attól, hogy egyszer 
nem így történik. Hogy amíg a felhőket 
figyelem a város fölött, vagy azt nézem, 
mennyire másképpen furcsa minden ember, 
esetleg majd elsiet mellettem anyám, 
és nem vesz észre. Később az iskolából 
hazamenet sokszor eszembe jutott az is, 
hogy ki tudja, elmentek valahova. 
Ilyenkor meggyorsítottam a lépteimet. 
Úgy neveltek, hogy mindig számíthatok 
rájuk. Végig attól rettegtem mégis, hogy 
amikor hazamegyek, nem lesznek ott. 
És valóban nincsen már ott egyikük sem. 
Nem merek elmenni a bejáratig. Pedig 
nagyon szeretném látni még egyszer 
a küszöböt, a kilincset, a világosbarna 
ajtót. Azt hiszem, mégis igazuk volt. 
Ha nincsenek ott, akkor nem megyek 
haza. Ahol nincsenek, oda nem lehet 
semmiképpen sem hazamenni. Vagyis 
mindig ott vannak. Csak én nem tudom, 
hogy hol. Mert nem kellett volna egy lépést 
sem elmozdulnom. És nem kellett volna 
idegenekkel szóba állnom. Ugyanott 
kellett volna megvárnom őket, 
ahol valamikor magamra hagytak.

2024. május 14., kedd

Bella István




" E világ nem oly szerelmes szépség, 
hogy térdéhez kelljen kuporodnom."

Takács Zsuzsa: Lebontják a házat

Lebontják a házat, lebontják vele 
elmúlt tizennégy évemet. 
A HATÁROZAT expressz, ajánlott érkezett. 
Lebontják az udvart, a belövéseket, melyek 
ezerkilencszázötvenhatban estek, 
mikor a nagymamám érettségire készült. 

Első osztályos koromban azt hittem, 
Petőfivel harcolt a nagymamám 
a kozákok ellen. A tanítónéni 
a szavaimnak nem adott hitelt, 
de Faluba Kálmán a védelmemre kelt. 

Mondván, az ő nagyapja is ott volt. 
Erre egyre többen kiabálni kezdtek, 
az enyém meg Bem apóval harcolt! 
Számoljatok utána, javasolta 
a tanítónénink, Erika, 
akinek volt egy sűrű szempillájú 
szőke kisfia – titkos vőlegényem. 

Annyira titkos, hogy ő se tudott róla. 
Számtalan dologról nekem sincs tudomásom. 
Miért születtünk? Miért halunk meg? 
Létezik-e Isten? A tanárnő beszedte az okos 
telefonokat. Dédapám szakadt 
könyveit olvasom a pad alatt.

Markó Béla: Csak idelent

Már régóta tudom, hogy a szeretet 
nem fér bele az életünkbe, ha sok 
a dolgunk. A szeretet túl nagy helyet 
foglal el, és időigényes is. Amikor 
elutazik, akit szeretünk, hosszasan 
integetünk utána, fáj is ott legbelül, 
hogy eltűnt a szemünk elől, aztán 
egymásra nézünk, beülünk a kocsiba, 
és elindulunk hazafelé. Üresség van 
bennünk. Vagy inkább könnyűség? 
A szeretetnek súlya van. Jólesik 
magunkhoz szorítani ezt a láthatatlan 
terhet, de legyünk őszinték, időnként 
jólesik kiegyenesedni is. A szeretet 
legalább annyira nyomaszt minket, 
mint a bűn. Rosszul alszunk tőle. 
Egész éjjel csak forgolódunk. Kínoz. 
Akárcsak egy megoldatlan feladat. 
Elvonja a figyelmünket. A szeretet 
nem olyan, mint a szerelem. Nem kell 
kölcsönösnek lennie. Elegendő, 
ha mi szeretjük őt. A gyermekünket. 
Anyánkat. Apánkat. Felebarátunkat. 
A szeretet rettenetes, mert folyton emészt 
minket. Teljesen feléli a tartalékainkat. 
Elszívja az energiánkat, amelyet éppen 
egy újabb szeretetre akartunk fordítani. 
Szeretnünk kellene Jézust is, akivel 
nem találkoztunk soha. Sőt, állítólag 
Júdást is. Talán. Meg aztán a hazánkat. 
A népünket. A múltunkat. Folytatva egy 
régi költő gondolatait, „ki géppel száll 
fölébe”, hogy egyszerre ölelhesse magához 
az egészet, annak meg előbb-utóbb 
ki kell dobnia a mindenféle apró-cseprő 
szeretetet, egyébként könnyen lezuhanhat. 
Meg kell értenünk a mi érdekünkben 
munkálkodókat is odafent, hiszen folyton 
attól rettegnek, nehogy megszeressenek 
minket. Egy egészen parányi szeretet is 
megbonthatja az egyensúlyt a repülőgépben, 
és az észrevétlenül szivárgó léggömböt is 
sziklának sodorhatja. Bár ez csak metafora, 
ők természetesen nem utaznak léghajóval. 
Nem érnek rá. A hatalom nem szórakozás. 
Pedig milyen szép ott fent szállni a fényben. 
De a szeretetet csak idelent lehet elviselni. 
Igen, ez az igazság. Valamit valamiért.

2024. május 13., hétfő

Bari Gábor: Amíg maradunk












Mint hajnali pára tó felett, 
mint szelekkel szálló fellegek, 
mint tavaszi virágból az illat, 
mint nyári éjeken hullócsillag, 
vágyott életünk majd úgy illan el… 

Még cseppenként csurran a szerelem, 
akár a frissen pergetett méz. 
Hógyöngyöt csillant felénk az ősz 
s tavon a forgószél vizet redőz. 

Még remeg pilláinkon a könny, 
még reszket ajkainkon a csók. 
Még volna ezernyi mondanivalónk, 
ha az élet fogytán s a Halál szól… 

Messzire tűnik fellegek setétje 
kenyérmagban ring holnapok kalácsa. 
Szép alkonyunkra vár örök béke, 
ha végleg zárul tág szemünk határa. 

De míg cseppekben csurran a szerelem, 
míg remeg pilláinkon a könny, 
míg csak távolban látszik fellegek setétje, 
mint hajnali pára tó felett, 
vágyott könnyűséggel, még megfogom kezed.

L. Gál Mária: Köszönöm




Uram, köszönöm 
a kegyelmet, 
melyet kitárt 
két kezed 
nekem osztogat 
mindazt, mi 
Hozzád von, 
tart és mozgat.  

Uram köszönöm 
a reggeleket 
az estéket 
az életet 
az éveket 
mindent, 
mindig 
egyedül Neked.

Sohonyai Attila: Te már ne












*
…ezt már ne akard összesöpörni, 
és ne sürögj-forogj gondos mozdulatokkal 
a törmelék fölött. 
Ne ügyetlenkedd celluksszal csúffá ragasztani; 
attól a kéztől össze nem forr, mi ugyanattól törött.  

Ne sírj, és ne esküdözz izzadva, 
nem segít ezen már se hit, se babona. 
Elrepedt, és most már minden csoda oda; 
ezer darabnak ezerfelé vezet otthona.  

Csak hagyd úgy. Ha tenni akarsz, menj távol, 
majd összeáll mástól, ha nem, hát magától.

Kosztolányi Dezső: A bal lator












Téged dalollak: vasderekú lator, 
jéggé fagyott dac, szótalan óriás, 
ki meghalál szégyen-keresztfán 
s nem hajolál meg a gyáva kínnak.  

Két ezredéve zúg le merész szavam, 
lantom favázát megszögezem vadul, 
s vasszívvel és csontos marokkal 
zord zivatart kavarok nagy öblén.  

Nyílt homlokú bűn, hősi, kemény, igaz, 
erényt pirító, tisztakezű gonosz – 
te hallgatál kővé meredten, 
míg az erény nyavalyogva koldult.  

Előtted állt a pálya szabad tere: 
hitért cserélni drága, derűs jövőt, 
egy szódra várt csak a kegyúr ott, – 
s félrelökéd nyomorult jutalmát.  

A jobb lator még aznap a mennybe volt, 
s bizony mondom, te itten a földön is, 
meg sem halál, már ott valál te, 
még mielőtt letörék a térded.  

S hogy néma lett az agykoponyák hegye 
és az olajfát porzivatar veré, 
s indult a föld s hasadt a kárpit: 
két nagy, erős merevült a gyász-fán.  

Egyik te voltál és a nagyobb, dicsőbb 
ő volt, a véres, összeköpött zsidó, 
ki néma fejjel dőlt le, büszkén, 
és akihez te sosem könyörgél.

Krusovszky Dénes: Átjáró

A vasúti átjáróban 
egy autó áll, 
nem bír lehajtani a sínekről, 
                több mint ötmillióan 
                látták már a videót, 
ennél dísztelenebbül 
képtelenség elgyászolni 
az emberi tekintet 
                           nagy korszakát.

2024. május 10., péntek

Madár János: Végül




Az embernek végül se háza, 
se hazája. Se világot megváltó szava. Nyelve alatt 
csak elhagyott tájak. Szülőföld csöndje 
és hava. Didergő lelke az égig ér, 

élte – ha volt – csak ennyit ér. 

Turi Tímea: Csak egészség legyen

Vannak emberek, akik nem tudnak járni. 
Vannak, akik nem látnak, vagy rosszul, 
esetleg süketek: videotelefonon veszekednek 
az utcán, és te nem tudod kihallgatni a kézjeleket. 

Másoknak gond van a lelkiismeretével. 
Túlműködik, vagy alul, mint a pajzsmirigy. 
Nekem a bizalomra való képességem ingadozik, 
mint másnak a szeszélyes vérnyomás. 

Sok dolgot karban lehet tartani. 
Ha a félelemtől vagy a krupptól fulladozol, 
vannak technikák, és sok segít. 
És ki tudná megkülönböztetni az egészséget
egy tökéletes tünetmentességtől? 

Csak egészség legyen, mondják, 
de kérlek, mutass egy egészséges embert! 
Ott várakoznak a humanitárius sátor előtt, 
ott ülnek az óvóhelyek mélyén: 
majd kicsattannak az egészségtől. 

De a fiúnak, aki tízévesen is olyan, mint egy csecsemő, 
fejét hátraveti, úgy méreget remegve: 
neki voltaképpen mindegy. 
Őt nem riasztják meg a hírek, 
nem ringatja el a hamis biztonságtudat. 
Békében, háborúban ugyanúgy figyel.