rögtön kitörültem a telefonszámát.
Aztán a múltkor hirtelen rádöbbentem,
hogy mostanában már nem teszem.
Vagyis hagyom, hogy gyűljenek
ezek a kódolt nevek, mert hát
igazság szerint olyanok, mint egykor
az a játék: ország, város, fiú, leány,
növény, állat, és így tovább. Ugyanabban
a sorban ugyanazzal a kezdőbetűvel
mindig. Persze itt más a logika, de hogyha
sikerül minden rubrikát hamarabb
kitöltened, mint a többiek, nyerni fogsz.
Kerülgetem a lényeget, ugye? Igen,
egyre ritkábban dobom ki az elhasznált
ruhadarabokat, legfeljebb elajándékozom
valakinek. A kiolvasott folyóiratoktól
még megszabadulok, de az is mind
nehezebben megy. Nézegetem olykor
a telefonszámokat, hogy eltalálom-e,
ki van mögöttük. Nullahétkettőkettő,
nullahétkettőhárom, nullahétnégynégy,
nullahétnégyöt és még hat számjegy
utána, legalábbis nálunk Romániában,
számjegyről számjegyre közelebb
senki mással össze nem téveszthető
barátaimhoz. Férfiakhoz. Nőkhöz.
Idősekhez. Néha fiatalokhoz. Már-már
hívnám is őket, és figyelném, miként
barkochbáznak az éterben a rádióhullámok,
mielőtt végül célba érnek. De hova?
Ki tudja? Nem merem megpróbálni.
Jobb, ha minél később gyújtod fel a villanyt,
amikor este hazaérkezel. Amíg sötét van,
minden ott lesz a helyén: asztal, szék, ágy.
Pontosan úgy, ahogy hagytad reggel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése