mondta anyám, mindjárt jövök, csak éppen
kenyeret veszek. Vagy cukrot, lisztet,
esetleg gyümölcslekvárt, amit akkoriban
marmeládénak hívtak. Vitatkoztam a széllel,
egyszer még az eleredő esővel is, de soha
el nem mozdultam. Álltam ott már-már
rendületlenül, ahogy később egy versben is
olvastam erről. Aztán tényleg visszajött
anyám, mentünk tovább, ismét szólt nekem,
ismét bement egy üzletbe, és ismét nem
mozdultam. Mindig bevált ez, mert mindig
visszajött. De tartottam attól, hogy egyszer
nem így történik. Hogy amíg a felhőket
figyelem a város fölött, vagy azt nézem,
mennyire másképpen furcsa minden ember,
esetleg majd elsiet mellettem anyám,
és nem vesz észre. Később az iskolából
hazamenet sokszor eszembe jutott az is,
hogy ki tudja, elmentek valahova.
Ilyenkor meggyorsítottam a lépteimet.
Úgy neveltek, hogy mindig számíthatok
rájuk. Végig attól rettegtem mégis, hogy
amikor hazamegyek, nem lesznek ott.
És valóban nincsen már ott egyikük sem.
Nem merek elmenni a bejáratig. Pedig
nagyon szeretném látni még egyszer
a küszöböt, a kilincset, a világosbarna
ajtót. Azt hiszem, mégis igazuk volt.
Ha nincsenek ott, akkor nem megyek
haza. Ahol nincsenek, oda nem lehet
semmiképpen sem hazamenni. Vagyis
mindig ott vannak. Csak én nem tudom,
hogy hol. Mert nem kellett volna egy lépést
sem elmozdulnom. És nem kellett volna
idegenekkel szóba állnom. Ugyanott
kellett volna megvárnom őket,
ahol valamikor magamra hagytak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése