Hatvan napig bennem lakoztál.
Énbennem lépdelt könnyü lábad.
Voltam Galileád és Jeruzsálemed.
Amivel ostoroztak, belém vágott az ostor.
Kereszted szögei két tenyerembe szúrtak
S egymásra helyezett két lábfejemen át.
Már hülö oldalamba döfött az otromba dárda.
Sebembe dugta ujját a hitetlen Tamás.
Azután te az égbe szálltál a te Atyádhoz.
Én kitettem a pontot a történet után
S a rostirónt letettem.
2
Eli, Eli, lama sabaktani?
Mért hagytál azóta üresen?
Nyomaidat hiába keresem:
A pusztában sem tudom megtalálni.
Hol vannak a dombok, hol a kertek?
Elszáradtak mind a fügefák?
Nélküled a világ nem világ.
Azt sem látom, hol állt a kereszted.
Húsz napja sincs, hogy bennem beszéltél.
Szívemre sütöttek szavaid.
Uram, mért hagytál magamra itt?
Miért van azóta bennem éjfél?
3
Feltámadás szele mindig újra
Fúj a földön – fújj hát rajtam át,
Pusztaságom odvaiba fújva
Oszlasd szét a kétely zavarát,
S új Kezdet lesz, ami már kiszáradt:
Hajtasd ki megint a pálmafákat!
Te, aki nem üzted el Tamást sem,
Bár boldog, aki hisz, ha nem is lát,
Ugye megadod, hogy újra lássam
Szép arcod hitetö sugarát?
Virraszt velem a türelem,
S könyörög a kétely és a hüség:
Támadj föl már bennem; örök Húsvét!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése