– Margaret Fishback Powers írása alapján –
Éjjel álmot láttam, Istennel sétáltam,
tengerparton mentem, Véle önfeledten.
Életemből sok kép villant fel, rút és szép,
a nagy messzeségből, a sötétlő égből.
Tán valamit vártam, amikor megláttam,
két lábnyomot éppen, a homokban mélyen.
Az egyik az enyém, a másik a remény,
az Úré volt ottan, igen, a homokban.
Életem most érzem. Mi volt? Visszanézem.
Ezen gondolkodom, szememet behunyom.
Csak egy nyomot látok, szinte felkiáltok,
de néma maradok, s tovább gondolkodok.
Visszaemlékezem, s megremeg a kezem,
mert akkori létem, szomorú volt éppen.
Szomorú és nehéz, szétmálló, nem egész,
fejem felett vészek, levert madárfészek.
Összezavarodtam, mormogtam magamban.
„Jaj, tudnom kell mindent!” s kérdezem az Istent:
„Te azt mondtad nekem, hogy őrzöd életem,
hozzám mindig beszélsz, mindig adsz, csendben kérsz!
De elhagytál engem, egyedül szenvedtem,
már semmit sem kaptam, magányos maradtam.
Mért volt így, nem értem, ezért Tőled kérdem:
miért távolodtál, többet mért nem adtál?”
Erre az Úr szólal, kedves, érző szóval:
„Szeretlek gyermekem, s tudd, fontos vagy nekem.
El sosem hagytalak, mindig tartottalak,
bajban és kétségben, minden nehézségben.
Elmondom most néked, reménylem megérted,
elárulom nyomban, miért csak egy nyom van.
Mindig veled voltam, de egy szót sem szóltam,
úgy segítettelek, karomban vittelek.
Karomban vittelek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése