Maximum kisiskolás lehettem, amikor kaptam egy új esélyt, ami számomra akkor és ott az élet folytatását jelentette. Egy évvel idősebb bátyámmal a Tiszában fürödtünk, nem is olyan messze a parttól, amikor egyszer csak egy gödörbe, egy mélyedésbe lépett, ami elnyelte őt. Én rögtön utána mozdultam, hogy segítsek neki, de engem is elnyelt a víz. Pár másodperc lehetett, ki tudja már? Következő emlékem már csak az, hogy édesapánk ott van, utánunk nyúl és kiemel minket a víz alól. Ott volt édesapánk. Fél méterrel sem odébb, mert ha nem ott van, akkor a víz sodrása elvitt volna minket.
Nagyon halványan emlékszem már csak egy-két gondolatfoszlányra utána. De azt egészen jól meg tudom fogalmazni felnőttként, hogy hogyan épült be ez az élmény az életembe.
Mindenekelőtt nagyon együtt tudok érezni azok félelmével és riadalmával, akik úgy érzik, hogy az élet hullámai, nehézségei elöntik őket. Amikor képletesen szólva, már szájvonal fölött vannak a nehézségek és az ember fulladozik benne. Kicsinek és kevésnek érzi magát ilyenkor az ember. Az örvény egyre és egyre húzza lefele, és önerőből nincs út felfelé!
Az egyik ilyen gondolat, töredék, amire emlékszem, az az volt, hogy mi lesz most velem? Fölöttem a víz, lábam nem éri a talajt, mi lesz most velem? Ilyen még nem volt. Nyomorult érzés ez, akkor is, ha víz nélkül érzi azt az ember, hogy elöntik a hullámok.
Azt is el tudom már mondani, hogy hiszem, mindig van mellettem valaki, aki nagyobb nálam, aki éppen azért tud kiemelni a süllyedésből, mert nagyobb nálam, mint akkor és ott édesapám, aki ott volt, és ki tudott húzni bennünket a víz alól. Ha ő nincs ott, akkor, én most nem vagyok itt! De ott volt és ezért hiszem és el merem mondani, nem szégyen ráhagyatkozni arra, aki nagyobb nálam.
Felnőttként sem szégyen ráhagyatkozni arra a teremtő Istenre, aki nagyobb nálam, aki képes kiemelni az élet minden nyomorúságából.
Hát hogyne lenne képes az az Isten, aki megalkotta ezt az univerzumot, hogyne lenne képes engem és nyomorult teremtményét megsegíteni és kiemelni a nehézségből?
Végezetül nagyon szeretem, ha biztos talaj van a lábam alatt. Nem vagyok semmilyen extrém élménynek a híve, ami a föld fölött, a levegőben, a föld alatt vagy a vízben történik, szeretem, ha stabilan állhatok. Lelkileg is. És számomra ezt a stabilitást adja meg a hitem. Ezért a zsoltáríróval együtt vallom én is:
„Kiemeltél a pusztulás verméből, a sárból és az iszapból. Sziklára állítottad lábamat, biztossá tetted lépteimet.”
Forrás: Lelki percek - hirado.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése