„Uram, nincs emberem…” (Jn 5,7)
Lélekben döbbenetesen sokan töltik napjaikat a Bethesda-tó partján, ahol a 38 éve beteg ember várt nap napot követően, hogy valaki beemelje a tó gyógyító vizébe. Egyre többen sóhajtanak vele együtt érezve: Uram, nincs emberem! Ezért van egyre nagyobb szükség a szociális ellátásokra az ún. nyugati társadalmakban, különböző segítségnyújtó szolgálatok vagy bentlakásos intézmények formájában, mert egyre többeknek közös sóhaja: Uram, nincs emberem…
A magányt sokan félelmetesebb erőként élik meg, mint bármi mást. Talán a legnagyobb negatív irányú motiváció akkor is, amikor életellenes, deviáns viselkedésformákról hallunk. Elmúlt hónapokban csak lakóhelyem környékéről négy olyan tragédia hírét lehetett hallani, hogy kiskorú fiatalok öngyilkosságot követtek el. Nem vallási szekta állt a háttérben, még a családi háttér is rendezett körülményeknek volt mondható mind a négy esetben, leginkább szerelmi csalódás, szakítás, elhagyottság érzete vezetett ide. Én már nem kellek senkinek… Fiatalként, a tinédzserkor nem könnyű éveiben sok fiatal küzd ezzel a félelemmel: nem kellek én senkinek… „Nincs emberem”, nem is lesz, mi értelme így az életemnek?
Azt az esetet is megdöbbenve hallottuk a hírekből a közelmúltban, hogy két fiatalkorú, várandós lány kábítószert fogyasztott, aminek következtében a magzatok súlyos, életre szóló károsodást szenvedtek, fogyatékosságokkal jöttek a világra. Sokan döbbenten kérdezték: hogy voltak rá képesek? Mi vezette rá őket? Hogy lehettek ilyen felelőtlenek? Az alap, úgy gondolom, itt is hasonló: a ’magamra maradok’ érzéstől való félelem. Mi zajlik ilyenkor egy fiatal fejében? Ha nem megyek el ezzel a haveri bandával, ha nem iszok-cigizek velük, ha nem szedem be az ilyen-olyan szereket velük együtt, ki fognak csúfolni, azt fogják mondani: gyáva vagyok és a végén itt hagynak, legközelebb mást hívnak helyettem bulizni, aki bevállalósabb, vagányabb. Nem akarok egyedül maradni, inkább megteszem, inkább elmegyek, inkább beszedem, csak ne hagyjanak el.
Mennyi mindent megteszünk egész életünk során csak azért, hogy ne hagyjanak el bennünket. Hogy ne maradjunk egyedül. Mennyi kompromisszum, mennyi kegyes hazugság, mennyi szemlesütött elfogadás csak azért, hogy ne maradjunk egyedül. Hogy ne kelljen kimondanunk: nincs emberem…
Nem lehet elégszer biztatni egymást bármilyen közösségen belül, családon belül, gyermekeket, unokákat: nem vagy egyedül! Bármi történjék, bármilyen hibát is követtél el, rám/ránk mindig számíthatsz! Időst, fiatalt nem lehet elégszer biztatni! Szólíts meg, keress meg, kérj tőlem segítséget, nem vagy egyedül a bajoddal!
Nézz körül: nem sóhajtja valaki körülötted is érthetetlennek tűnő viselkedése legmélyén: nincs emberem…?
Forrás: Napi Ige és gondolat
