1.
Vasárnap lesz. Délután. Kései,
felvert tavasz. A szájakból csak
elkent mondatok. A szájak íze
keserű, idegen, mint túlérett
alma sötét sárga belseje.
Nem lesznek ölelések és nem lesznek
többé szavak. Ahogy írva van, eljön.
Ahogy írva van, minden télre vált.
Minden nappal lassú lesz, nyugodt,
akár csomóponti kirakat. Elbeszélik,
amit csak el lehet: régi történetek,
régi ölelések, régi szavak.
Az első, közös bűn.
Vasárnap lesz, sötét sárga minden,
mint a szájak, fogak kirakata.
Úgy lesz, ahogy írva van.
Állunk az árnyékunkban,
és nincsen, aki magához szorítana.
2.
Az elszánt öleléseket aztán
meghamisítja az utolsó óra.
Hogy visszatérünk oda, ahol
magától működik minden, oda, ahol
a szívet kilóra kell mérni, oda, ahol
nincs helye véletlennek, oda, ahol
rend van.
Vissza kell jutni oda, és elfelejteni a tájat,
a fákat, benne élőit és halottjait.
El kell felejteni, miféle kínból épít itt
várat a kétségbeesetten kérődző állat.
Ahogy a termékeny föld, az öled.
Tudni, hogy a szavaiddal még nem öltek,
de támasztani, támasztottak, de szülni, szültek,
de adni, ha kértek, adtak. Hazudni,
a szavaiddal nem hazudtak.
El kell felejteni, hogy a közös annyira
igaz, mint a harc, amit itt vívnak
egymással egykori élők teteimen
éhes, sötét sárga szájak.
El kell majd felejteni az otthont,
az anyai mell melegét, hétköznapok
gyermekkorait, történeteinket,
a csomópontokat.
3.
De az árnyékainkban vannak
az igazi bűnök, a fénytörés.
Az, hogy törsz, az, hogy veled lesz
hamissá a másik, és elfelejted.
És elfelejted, hogy kértelek,
hogy kértelek, adjál.
Bőröd fehér volt, mellbimbód rózsaszín,
mint gyermek talpak, mint téli ég, hajnali.
Hogy kértelek, ásíts. Takaród színes
volt, párnád hófehér, mint gyermek
hasak, mint téli ég, reggeli.
Hogy kértelek, beszélj. Szobád világos volt,
ablakod tölgy, kemény, mint gyermek
harapása, mint téli ég, nappali.
Hogy kértelek, szoríts. Igazságom kevés volt,
szavam védtelen, mint gyermek, ki féli
anyját, ki úgy fojtja hirtelen,
mint téli ég a tájat, benne élőit, halottjait.
4.
De mondanom kellett volna:
az öklöm puha és kevés.
Ütni bárki tud, fogadni már kevésbé.
És hogy ki menti át a természet szövetét,
ki épít kínból várat, mint otthonunkban,
ebben a tájban, a kétségbeesetten kérődző állat?
Majd elmondják sötét sárga szájak.
De ahogy írva van, eljön.
Vasárnap lesz. Délután. Kései,
felvert tavasz. Régi történetek,
régi ölelések, régi szavak.
És tudni fogjuk majd, ki szakít a fáról,
halljuk majd fogai közt, hogyan hasad
a közös, az első bűn, és állhatunk majd
az árnyékainkban, várhatjuk csőrében olajággal,
de nem jön el az új tavasz.
