Kétezer év, ki bírja el ezt az időt?
Te, Uram, de mi, akiket
nyom, mint a széttiport út két felén a kő
a lapuló bogarakat,
mi nem! Mi maradunk megválthatatlanok,
kiken jó szavad nem segít;
minket nyom, amivel megrakott az idő,
és amivel továbbsodor.
Sír bennünk, és verődik fel s alá, akár
a fájdalom, a létezés;
árvák vagyunk, mint sziklák fala közt az arc,
a meztelen csillagoké.
Mi hordjuk és hányjuk az olajfák alá
az életünk szemeteit;
irtjuk testvéreinket, a növényeket,
az állatokat; a saját
szülötteinket a szemétbe rakjuk, az
anyánk, apánk nem a szülőnk
többé, és mi sem vagyunk az az önmagunk,
kivé teremtettünk vala.
Csupán egymásnak szólhatunk, de már amit
szólunk, nem halljuk meg. Akár
a tükörben, a világban is a hiány
csak önmagával felesel.
Megvakítjuk az óceánokat, de nincs
sehol, kit megrendítsen a
nagyság tragédiája s minden lényeké
süket ég alatt, föld fölött.
Söpörjük el és le, ami a föld színén
létezik még, szórjuk tele
velük a föld mélyét; bemocskoljuk akár
a szent univerzumot is.
A versek, az ilyenek, csupán arra jók,
hogy rólunk árulkodjanak
nekik, akik mindent tudnak már. De mi nem
akarunk semmit tudni. Nem.
Minket nem érdekel kívülünk semmi sem,
csupán a pilla pillanat,
s ami általunk vagy velünk megeshetik
azalatt, a kedvünk szerint.
Elkoptat végül az idő. Ígéretét
nem tartja be, se meg nekünk.
Szabadok így vagyunk, akár az állatok,
halál előtt, halál után.
Nincs súlya már a sorsnak. A nulla felé
mind gyorsabban közeledik
az élet összege. A megváltást födi
el bennünk, Uram. Ó, Uram.
A Születéstől ez a kétezredik év.
Így vagyunk. Így ünnepelünk.
A bűnök csomója lett ez a drága föld,
és nincsen mód kibontani.
