Látnod kéne ezt a hóesést,
hogyan veszítik el arcukat a fák.
A fehér lobogásba szemem belefárad.
Éjszaka-csend fonódik a kertben,
a kerítések jeges kupolák,
s a nyitva felejtett kapu
mintha örökre úgy maradna -
Harangoznak a havas rózsafák,
aztán megnémul minden a hallgatásban.
Fagyott föld kérgében lüktet a hideg.
Hó és vér arcomba tódul,
nyitódik testem: az égre térdelek.
Körém sugarasodik a kert,
tarkómon jégcsipkés szárnyak pihennek.
Gyönyörű menedék, amíg várlak.
Látnod kéne ezt a hóesést.
A fehér lobogásba szemem belefárad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése