Pilinszky János: Egy arckép alá

Kihűl a nap az alkonyi grafitban. 

Tágasságával, mélységeivel 

a néma tenger arcomba világít. 

Öreg vagyok Nem hiszek 

semmiben. 

Öreg vagyok, lerombolt arcomon 

csupán a víz ijesztő pusztasága. 

A szürkület gránitpora. Csupán 

a pórusok brutális csipkefátyla! 

Hullámverés. Aztán a puha éj 

boldogtalan zajai. Vak rovar, 

magam vagyok a rámsötétedő, 

a világárva papundekliban. 

És egyedűl a feneketlen ágyban. 

És egyedül a párnáim között. 

Magam vagyok az örökös 

magányban. 

Akár a víz. Akár az anyaföld. 

(1957)  

Márai Sándor: Húsvét

Minden kezüket az asztalra tették, 

Volt közte bütykös, sárga, lágy, öreg 

S az életüket rég elfelejtették. 

János a bárányt nézte és mosolygott 

Tunyán s hízelkedve, mint egy öleb: 

Irígyen nézték, mert azt hitték, boldog. 

De ők már nem voltak halász, se pásztor 

Nem volt kedvesük, se ambícióik, 

Csak a nevét súgták egymásnak párszor. 

S keveset ettek és ritkán aludtak 

Pénzük se volt, sem halászó hajóik, 

Műveletlenek voltak s mit se tudtak. 

Nagy lámpák voltak ők csak, mikben égett 

Az ő neve. S csak éltek, mint a tárgyak. 

Így ültek ott és valamire vártak. 

Mikor Judás belépett. 

Nemes Nagy Ágnes: Nem akarok

Nem akarok meghalni, nem, 

éveim bárhogy sokasodnak, 

s keserűjén is a napoknak 

újabb napokra éhezem. 

Pedig nyughatnék teli szemmel. 

Ültem zsúfolt toronyszobában, 

s a százméteres éjszakában 

lent dübörgött a déli tenger. 

Járkáltam nagy, metszett fasorban, 

és fújt a földalatti szél 

a folyosók szögeinél 

a villamos-sikátorokban. 

Rómában egyszer hullt a hó. 

– S ahogy vonultunk a Murán át, 

a csizma, csajka, kézigránát, 

s egy Szultán nevű pejcsikó. 

Temettem pucér németet, 

láttam a kormányt Debrecenben – 

nem áll a ház, ahol szerettem, 

s nem ámulok, ha rettegek. 

Hajamban ősz szál. A világ 

haját tavaszi szél zilálja. 

Hiába – mondom – mindhiába, 

mégis moccan, kél a vágy, 

hogy élni, lélegzettelen, 

hogy élni étlen, egyedül – 

méláz az ég: borul, derül – 

nem akarok meghalni, nem.  

Nemes Nagy Ágnes: A hitetlen

Miben bízik hát a hitetlen? 

A versben és a szerelemben.  

Ki ebben, abban megcsalódott, 

de eszét mégsem ölte meg, 

a test s a lélek, föld s az ég 

között megáll. Mit is tehet?  

Kevésben hisz, de rendületlen 

a versben és a szerelemben.

József Attila: (Az én szivem sokat csatangolt...)

Az én szívem sokat csatangolt, 

de most már okul és tanul. 

Aki halandó, csak halandót 

szerethet halhatatlanul.

Jónás Tamás: Apokrif

Emlékezzünk arra, ki elfelejtett minket. 

Ne higgyük róla, hogy elmenekült tőlünk, 

úri hűségéről tanúskodó kincset 

hagyott maga után: rá való reményünk. 

Nyarakat felszívó hideg falainkat 

okos kutyaként őrzi ugató hiánya, 

és távolmaradása sincsen hiába: 

új reményeket szül, más bölcsőket ringat.  

Emlékezzünk arra, kinek nem vagyunk kedvesek, 

ki szomorkodva szeret, szeretve haragszik, 

ruhánkra gyöngyöknek csillogó perceket 

tűzdelt, és halálnak szép hajunkba masnit. 

Tükrökben keressük, de rejtve marad arca. 

Feloldódott vízben, levegőben, földben. 

Lángoló testünk tüze nem fog rajta, 

lángok közt hamvadunk egyre többen.  

Emlékezzünk arra, ki nem üzenhet nekünk. 

Templomaink füstjét soha nem szagolja. 

Porral telítődő lábnyomaink csendje 

nem zaklatja szívét, ha van is rá gondja. 

Emlékezzünk arra, ki addig él, míg hisszük. 

Útra küldött minket, nem hazudott semmit. 

Sorsa sorsunk, amíg megyünk, őt is visszük. 

S mint egy batyut lerakjuk, ha eljutunk a csendig.  

Márai Sándor: Luminal

Ez már a csend. A szív jár még, dadog.; 

Mindig tudtam: „én” nem is én vagyok. 

A szív, e lomha nehezék, levontat. 

Alul mi van? Még egy felszín? Hasonlat? 

Lebuksz a századokba, hamarabb 

Mint álma kötélhágcsóján a rab. 

Isten rokona! Vinnyogj, sírj. Szegény. 

Neved felitta a sár és a fény. 

Egy ember voltál, ennyi. Lenn a kedves 

Fehér karja a vak sötétben repdes. 

Agyad lehúz, mint a hullát a kő, 

A földnél mélyebb ez a temető. 

S mint múmiát az évezred magánya, 

Begöngyöl az álom vak mosolyába, 

Már mosolyogsz te is. Ez az egész? 

Semminél is alig több zizzenés, 

Míg felkáprázik e marék világ itt… 

(Ez már csak egy ideg, ami világít.)  

Gazdag Erzsi: Ifjúság, te vagy a csillagunk

       

Október 23. emlékére 

Mondd, meddig él, ki soká élhet? 

Pár évtized az élete. 

Tesz-vesz, nyüglődik, forgolódik 

S lejár, mint óra kereke. 

Hallgass, te szent, tüzes igékre! 

Fejed felett a csillagok. 

Itt börtönödnek bársony éje. 

Lámpásod odafent ragyog.. 

Lámpásod: e szó Szabadság! 

S ez a szó a te csillagod, 

Verembe lépsz, sírod gödrébe, 

Ha lámpásodat elhagyod. 

Ó szabadság! Teérted halni! 

Ha élni nem lehet veled! 

Hagyd börtönöd, s szaladj az égre! 

S örökké tart majd életed. 

Ez volt a hited, a szent, a nagy eszme, 

Te sokat vádolt ifjúság.

Ezért nyílott ki meleg véred, 

Mint frissen bomló rózsaág. 

Fent lobogsz már a csillagokban 

S örök fényeddel üzened: 

Örökké él a hősök népe, 

Örökké él majd nemzeted. 

Faludy György: 1956 Nem értjük őket

Hat szovjet tank jött a Váci úton. 

Az elsőn állt egy szőke kapitány. 

Jobbról vénasszony bottal, átkelőben, 

kezében cekker. Görbén sántikál. 

A tankokat nem látja és nem hallja, 

de a kapitány jelt ad megállásra, 

mert elgázolnák. Aztán figyeli 

az öreg nőt, mint hogyha anyja lenne: 

„ Lassan, mamus. Ha sietsz, elesel.” 

Sokáig tart, míg a vénasszony átkel 

és eltűnik balról egy kapuban. 

Az oroszok nagyon türelmesek. 

Aztán a hat tank gyorsan jobbra fordul. 

Érthetetlen vezényszó. Lőni kezdik 

a háztömböt, honnét a néni jött.  

Zelk Zoltán: Micsoda madár

Jaj, a szelek drótsövénye 

szét ne szedje már, 

földet érjen, megpihenjen 

ez a zöld madár. 

Előbb ágra száll, 

aztán gyöpre száll, 

zöld erdőben, zöld mezőben 

sétál a madár. 

Micsoda madár! micsoda madár! 

kék a lába, zöld a szárnya, 

fűhegyen megáll. 

Idegen a táj, 

tovább menne már, 

véres még a bóbitája, 

tolla csupa sár. 

Ne menj el, madár, 

kilobban a nyár, 

sárga pernye hull a fákról, 

füstöl a határ. 

Nem megy a madár, 

marad a madár, 

sűrű eső lesz a rácsa, 

ketrece a táj. 

Holnap őszre vál, 

aztán télre jár, 

fehér fák közt, hómezőben 

sétál a madár. 

Micsoda madár! micsoda madár! 

kék a lába, zöld a szárnya, 

dér gyöngyén megáll.  

Eörsi István: Ha én mondok

Ha lefekszem 

én fekszem le 

én kelek fel 

ha felkelek 

Saját kezemet 

nyújtom kézfogásra 

a saját számmal 

nevetek 

Ha hajlongnék hát 

én nem hajlok 

én gyilkolnék 

ha kést fenek 

Ha ént mondok 

azt én mondom 

én megyek el 

ha elmegyek.  

Bob Gass: Nekünk tulajdonított igazság

" De nem egyedül érte van megírva, hogy »beszámította neki igazságul«, hanem értünk is, akiknek majd beszámítja... ” 

(Róma 4:23–24) 

Ahhoz, hogy megértsd, mit jelent a nekünk beszámított igazság, gondolj az egyik számláról a másikra történő pénzátutalásra. Ez egy mindennapos banki tranzakció.  

Képzeld el, hogy teljesen le vagy rongyolódva, és nem tudod fizetni az adósságaidat. Ekkor egy elképesztő kegyelmi cselekedettel valaki átvállalja az összes tartozásodat, és egyúttal akkora összeget utal a számládra, hogy soha többé nem kell dolgoznod.  

Ez történt a kereszten, amikor Isten minden bűnödet Krisztus számlájára írta, és az ő minden igazságát beszámította a te számládon.  

Észbontó, igaz? Tiltakoznál ellene így: „Nem engedhetem, hogy az összes adósságot egyedül fizesd ki, ezért igyekszem bebizonyítani, hogy méltó vagyok kegyelmedre!”? Ezt akkor tesszük, amikor „hozzáadjuk” jó cselekedeteinket Krisztus elvégzett munkájához.  

Az üdvösség olyan, mint az egészséges élelmiszer: „mesterségesen előállított adalékanyagot nem tartalmaz”. Pál azt írta, hogy Isten „azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne” (2Korinthus 5:21). Ahogy Isten „bűnné tette” Jézust, aki soha nem vétkezett; téged, aki soha nem lehetsz eléggé igaz, „igazzá tett”, és ekként tekint rád.  

„ De hatalmas bűntudatot érzek, amikor vétkezem” – mondod. Kell is, hogy érezd! De amikor Krisztus elvette minden bűnödet, elvette minden büntetésedet és kárhoztatásodat is.  

A mardosó lelkiismeret egy belső konfliktus. Újjászületett lelked figyelmeztet, hogy nem engedhetsz a bűnnek; te már nem ez vagy! Miért intézte Isten így? Mert minden igazság, amelyet elérhetnénk, messze elmarad attól, amit ő igényel.  

Örülj, mert Isten Krisztus igazságába öltöztetve lát téged, ezért mindig szeret és elfogad.

Forrás: www.maiige.hu

Csomós Mariann: Az én csendem

Az én csendem nem szürke némaság, 

Nem feszül bezárt falak közé, 

Fölösleges szó pora nem lepi útját, 

Szabadon, hallhatóan száll fölé.     

Az én csendem szélfútta hárfadal, 

Hegyek visszhangja, nádi beszédek, 

Tücskök hegedűje, égtájak harsonája, 

Kő súlya, víz kékje, hegycsúcsa, nap fénye.     

Az én csendem nem szótlan, nem kopár, 

Nem bújik a hallgatás ölébe, 

Napfényen és holdsugáron jár, 

Ott van az őszi hajnalok ködében.     

Az én csendem madarak kórusa, 

Ég és föld viharban csattanó csókja, 

Vizek parttól-partig locsogása, 

Ezer virág hallgatag bókja.

Zelk Zoltán: Zuzmara

Mikor az első zuzmara 

megül a rózsafákon, 

töpreng az ember, mit tegyen, 

hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.     

De tudja, fájni fog soká,

mert büntetlenül nem lehet szeretni, 

az ész végülis megadja magát, 

ha majd a szív nem s nem akar feledni.     

Mert zuzmara a rózsafán, 

mert varjuszárnyak árnya hull a hóra. - 

A nyári tücsökcirpelés 

most ér a csillagokba.

Keresztury Dezső: Lábadozó

1

Milyen volt nálatok a tél? Érezted-e  

a szél szagát, ahogy leszáll a hegy felől  

az alkonyat tar fái közt s mint tört üveg  

peng...Izlelted-e a hó csipke-pelyheit 

szétmállva szádon s bennük, honnan végtelen  

seregben úsznak, a vadon éj fűszerét?  

Cserépkályhátok volt-e? Nyitott ajtaján  

láttál-e röpködő fényt hullni bútorok  

elnyúlt árnyaira? Rózsálló jégvirág  

tüzszirma hajnallott-e rád? Törtél-e szűz  

havas mezők közt, úttalan uton a nyár  

termését őrző présházak felé: meleg  

tenyérrel langyosítva, kóstoltál-e bort  

izes, szines, tüzes cseppben, mely oly betelt,  

gazdag s magával azonos, mint egy virág?   

2   

Mért kérdezem? Már mindent, mi elmondható  

elmondtunk: tudhatnám! De ha kérdezlek: élsz:  

másként e kopár fény sem élő, sem halott  

magány szűk szemhatárán vész el: messze vagy  

s havas táj dermed benned is, nem mozduló  

élet egyhangu síkja, úttalan világ, 

melynek áttetsző, hályogos ködös egén  

sötét madár száll lassan: kék árnyéka, mit  

a ritka fényű hóra vet, kiséri, mint  

lassúdva járó szivemet az elmúlás  

sejtelme. Messze vagy. Mint ócska kellék, jár a hold.  

A mozdulatlan éj ölén a képzelet  

szurdokba bukva csak a szűkülő teret  

érzi - vergődik bár s szorong, halkulva fáj  

szivem, ahogy kihűl és megkövül a kő.   

3   

Álmodlak, ahogy jössz a kertben: hópihék  

libegnek válladon: érzem, hajamra is 

rászürkül néhány. Vált a kép: rian a tó,  

a hó megrokkan: könnye csorduló patak:  

az áttelelt rügyek fakadnak: újuló  

szivemmel érzem: újítja magát ideg,  

velő, sejt bennem is. Mivégre? Még  

tovább kell türve próbálnunk az éveket,  

miket túlélni s új sebekre élni túl  

sok már? Úgy volna jó ujúlni, mint növény,  

madár, szél, emberként is: emlék, képzelet,  

vágy s helytállás guzsában is olyan futás  

körén, ahogy a csillagok: kihúnyni, fel-  

ragyogni, válni s bonthatlan keringeni: - 

és elaludni könnyü karjaid között.