Erika Burkart: Láthatár

Este lett, 

egy a sok milliárdból, 

egyre-másra sorjáznak az évek, 

madárraj hussan le az égről, 

aljnövényzetet lobbant 

lángra a nap. 

Tanulunk 

egyedül lenni 

törött szókkal, 

lezuhant képpel, 

szemtől-szembe 

az utolsó nappal.

Kiss Benedek: Ínyemről a bor zamata

Mindig a halálról gondolkodtam, 

hogy elhull a virág s az élet elszalad, 

de magam haláláig nem jutottam, 

hogy mi vész velem, s nélkülem mi marad? 

Hogy szemem volt, kezem és lábam, 

– olyan, amilyen – 

s ezentúl nem lesz belőlem 

már pihe sem? 

Avagy a csont, a szőr marad? 

De hajdani 

szerelmes szavaim 

mivé lesznek? 

Mivé lesz grimaszom , mosolygásom, 

torkomból a zümmögő ének, 

ha fejemhez állítják a keresztet? 

S hová lesz a kereszt is, 

amit az utakon cipeltem? 

Nem érdekel az új genezis, 

csak hogy egyszer emberré lettem. 

Gondjaim, gondolataim 

öröklik-e majd jövendő népek? 

Találnak-e a jázminvirágon 

annyi szépet, mint én 

s a méhek?    

Ínyemről a bor zamata 

hová tűnik, de 

úgy ám, amint én éreztem? 

Hová lesz sok csodálkozásom, 

gyönyörűségem és morcos kedvem? 

Hová lesz kolostori 

szemérmem, kurva-kitárulkozásom? 

Hová lesz ajkamról az ámen, 

mellyel a végzetet várva-várom? 

Én Istenem, jobbik részem 

megmenekül a pusztulásban? 

Életet adtál, Uram, s betellett, 

az jön majd el, 

amit sohasem vártam, 

ha nem illet irgalmad és kegyelmed. 

Rainer Maria Rilke: Ádám

Megdöbbenve áll a székesegyház 

csúcsivén, az ablakrózsa mellett 

és mellében elfúl a lehellet, 

hogy hová nőtt az a végtelen láz,  

amely őt íly polcra állította. 

S fölmagaslik, s örvend élni, szíves 

tetterővel, mint az a földmíves, 

aki dolgozott, nem tudva nyomba  

az új föld felé utat találni 

a telt és kész Édenkerten által. 

Istennel nehéz volt pörbe szállni,  

mert nem engedett s felette bőszül, 

újra és megújra új halált hal. 

Ám az ember megmaradt: a Nő szül.  

Kosztolányi Dezső fordítása    

*

Rainer Maria Rilke: Éva

Egyszerűen áll a székesegyház 

csúcsivén, az ablakrózsa mellett, 

almapózban, egy almát emelget 

és övé a bűnös-bűntelen láz  

a növő fiú miatt, kit ő szült, 

amióta elindult szeretve 

az örök dolgoktól új keretbe, 

ifjan, a vén földön, mely megőszült.  

Ó, kicsit beh kedvvel lakta volna 

azt a kertet még, békét találva, 

nézve a bölcs, jámbor állatokra.  

Ám a férfi döntött és ő is ment 

véle együtt, vágyva a halálba, 

bár alig ismerte még meg Istent.  

Kosztolányi Dezső fordítása

Lőrincz P. Gabriella: Lehet

pókhálóingben

vacogás

ködszoknyát

varr az ősz a 

sebzett madárnál

csak a földön 

fekvő fa

fájdalmasabb

Zsille Gábor: Valaki

A lakatlan nyaraló 

magaslati teraszán, 

ahová csak a kerten át, 

egy kőlépcsőn lehet feljutni, 

a lepattogzott festékű, 

csukott spaletta mellett, 

és minden lépcsőfokot 

sűrűn benőtt a gaz, 

a tető és ponyva nélküli, 

töredezett járókövű 

aprócska teraszon, 

az októberi hidegbe 

merült asztalnál, 

a szemerkélő esőben 

most is ül valaki, 

és a kerítés előtt, 

a néptelen utcán 

fedetlen fővel 

áll valaki, 

és nézi.

Hárs Ernő: Utolsó kérdés

Az álom és a halál közti rokonság kézenfekvő,

de amiképpen az alvásunkról sohasem az elalvás,

hanem mindig csak a felébredés pillanatában

szerezhetünk tudomást – micsoda ébredésre lesz

szükség, hogy halálunk ténye kiderüljön számunkra?

Dobozi Eszter: kérni-kérni-kérni

hogyan szólhatnék Hozzád, 

Te, Szólíthatatlan, 

így-úgy mégis beszélek én, 

ily s oly fabrikált nevekben 

vélem elérni Orcád 

ám dicséretedre szánt perceimben 

rest vagyok én az áhítatra 

mert szólásra kimért 

és szűkre szabott az én időm 

nem maradt erőm nekem 

a Te magasztalásodra 

mert csak kérni-kérni-kérni 

sürget a kifogyhatatlan sóvárgás 

hogy segítsd, oltalmazd 

tartsd meg és emeld ki

fájdalmaikból a fájókat 

a megszomorítottak fejére 

hozz vigasztalást 

és tápláld kicsit a szűkölködőket 

mert annyi a baj és annyi a bajba jutott 

hogy megszámolni se volna mód 

ki mindenekért vagyok színed elé járuló 

hogy elősoroljam Ábeltől Zsuzsannákig 

a megkínzottak, elveszettek 

árvák és elfeledettek seregletét 

hét nap, hét éjjel egybeszakítva is kevés 

a magam keserve pedig 

amúgy is ráadás volna minderre csak 

ha lenne perc ezért 

akkor se nyílna föl már a szám 

s ha van, a Te könyörületed 

a sokasággal talán 

engem is magával sodor 

így kérlek ódon fohászkodással 

ne hagyd el a Terád szorulókat 

ne veszejtsd el az elveszendőt 

és hallgass meg engem őhelyettük

Biblia

„ Mikor azt mondtam, hogy lábam kicsúszik alólam, 

kegyelmed, Uram, megtámasztott engem.” 

(Zsolt. 94,18.)

Poós Zoltán: A tenger

Örülni olyan, mint amikor besüt a nap, 

mégis felkapcsolva hagyod a villanyt. 

Egy régi fotót nézel, családi ebéd –  

az eszcájgon most élesebb a fény. 

Feltűnik egy tekintet is, ami képes 

kisimítani a tengert, de nem bír el 

a gyűrött asztalterítővel.  

Örülni olyan, mint nyugtázni a kerten 

átvonuló rovarok forgalmát. Felismerni 

a fát az erdődben, amely elsőként 

küzdötte fel magát a talajból, hogy  

aztán a kezdet legyen 

a megsokszorozott fényben.  

Olyan vagy, mint aki kinövi a gyászt, 

és épp nyúlna valami cél felé, de akkor 

rájön: minden helyrehozhatatlan, és 

már csak az önfeláldozás segíthet. 

Körülvesz a gyomok növényi dühe.  

Örülni olyan, mint felismerni a tengert 

a kád vizében. Dédelgetni egy kis 

örömöt, amiről tudod: nem nő fel soha, 

mégis örülni. Örülni annak, hogy egy- 

valamire megtanítottak. Hogy óvatosan 

azzal a tengerrel. Nincs az a tiszta 

víz, amibe ne lehetne belefulladni.

Markó Béla: Biztonság

Még itt a város közepén is. Az érdes 

kőkerítésre támaszkodó vadcseresznye. 

Az itt-ott már korhadó, de azért minden 

évben mohón virágzó, ráncos kérgét 

hófehér szirmokkal takargató körtefa. 

Végül pedig az udvar hátsó részét 

földig érő ágaival beárnyékoló meggyfa. 

Ennyi csupán. És egy magasra nőtt, 

de számomra teljesen ismeretlen, 

Anna szerint leginkább mogyorófára

hasonlító díszcserje a szomszéd kertben. 

Állandó madárzsivaj. Csicsergés, 

pittyegés, csattogás, cserregés, vijjogás, 

károgás, füttyögés, mindenféle sokszor 

hallott, mégis érthetetlen beszéd. 

Vegyük például most a rigófüttyöt, 

megesküdnék, hogy ezelőtt húsz, 

harminc, negyven évvel is ugyanez volt. 

Nem ugyanilyen, hanem ugyanez. Igen, 

a rigó nem él ennyit. Nem is ezt akarom 

mondani. Hanem a fütty. Változatlan. 

Ez biztonságot ad. Egy hang. Egy forma. 

Egy irány. Egy lengés az ágon. Vagyis 

minden, ami a forró testből kiárad, 

és amint elhagyja őt, el is felejti rögtön. 

Van lélek ezek szerint. Mint egy rigófütty. 

A rigó hangszer. Valaki játszik rajta. 

Ami a földben rothad majd belőlünk, 

az is csupán egy dob vagy hegedű.

Mezey Katalin: Akinek álom

Akinek álom nem jön a szemére, 

egész éjszaka fáradtan forog, 

először érti meg, magas a Kereszt, 

alatta zúgva sötétlik a föld. 

Hajnali hír jön, torkaszakadtan 

kukorít a kakas, 

kigyullad az ég és lángba borul. 

Tündöklik a Nap. 

Lőrincz P. Gabriella: Szerelem

Még az is lehet,

Hogy hegyeimet

Egyszer

Szememmel

Megcsalom,

És gyönyörködni

Fogok az óriás

Alföldben,

De szememnek

 Kárpátok,

Ezért az egy percért,

Tudom, megbocsájt.

Mezey Katalin: A fehér ember

Húsz év múlva, száz év múlva 

Európa neve átokszó lesz. 

Eljátszottuk a hivatásunk. 

A javakból bálványt csináltunk, 

pénznek hívjuk, csak őt imádjuk, 

és az egész kerek világon 

egyedül csak neki szolgálunk. 

Isten nevét hiába vesszük, 

káromlása szórakozásunk. 

Ünnepeit meg nem szenteljük, 

apánk-anyánkat nem tiszteljük. 

Ölünk. Paráználkodunk. Rablunk. 

És teszünk hamis tanúságot. 

Felebarátunk házastársát, 

gyermekeiket bűnre kívánjuk, 

házát, mezejét, szolgálóját, 

vasát, szenét, olaját, fáját, 

vizét, földjét és levegőjét, 

mindenét magunknak kívánjuk. 

Mindenéből kifosztottuk már 

és zsebre vágtuk a világot. 

A miattunk földönfutó lett 

milliók bosszújától félve 

pisztolyt, bombát, rakétát gyártunk, 

mérget keverünk, járványt játszunk. 

Túszaink mind a kiraboltak. 

Kényünk-kedvünk, ha szabadulnak, 

az is, hogy ha rabok maradnak. 

És – ha jobban fizet – halottak. 

Húsz év múlva? Száz év múlva? 

Igazából századok óta 

szégyen fehér embernek lenni. 

De ezt a szégyent megtanultuk

tehetséggel és tudománnyal, 

fölényes eleganciával, 

nevető, drága fogsorunkkal, 

selyem lányunkkal és fiúnkkal, 

másodkézből leszámítolni. 

És minden jogos önvédelmet 

csellel, pénzzel és erőszakkal 

a lehető legügyesebben, 

de kíméletlen megtorolni. 

Biblia

Jézus ekkor ezt mondta neki: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?”     

János 11, 25-26

  

Dr. Kereskényi Sándor: Meghalt. Kijött.

„ Lázár meghalt.” „Lázár, jöjj ki!” (Jn 11,14.43)     

       Vannak halálos betegségek. Az orvosok ilyenkor mondják: van ok az aggodalomra. De nem ez a vége! A hívő orvosok többsége tudja. Tudják, vallják, hogy a befejezés Jézus hatásköre. Engedi, hogy meghaljon a beteg, de engedi azt is, hogy meggyógyuljon. Mindegy, hogy mit mond a statisztika, mit ír le az orvostudomány.  

       Vannak csodák, és vannak még nagyobb csodák. A csoda – bár főnév, de -: fokozható. A csoda az, ami fittyet hány a tudomány eredményeire. A fokozható csoda az, ami enged a tudománynak, de annál sokkal többet bizonyít. Megengedi a halál bekövetkezését, de – azzal mit sem törődve -, visszafordítja a folyamatokat.  

       Lázár esetében ez úgy történt, hogy Jézus Lázár sírjánál azt mondta:  "Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál.” Majd azt, hogy: „ Lázár, jöjj ki!” (Jn 11.41. és 43.)  

       Mi történt? Az, hogy Jézus demonstrálta, bemutatta, érthetővé tette, hogy Ura a halálnak! Azt, amit mi visszavonhatatlannak tartunk, az nem úgy van! A halál egy életszakasz. Azok számára, akik annak tartják. A halál bekövetkezik, de ezzel semminek sincs vége.  

       Jézus kijelenti: „ Lázár meghalt.” (Jn 11,14) De ez nem több annál, mintha azt mondaná: Lázár elment kenyérért. Lázár elutazott. Lázár egy időre eltűnt előletek.  

       Ilyenek előfordulnak. Hiszed-e? Az, akit szeretsz, elment a boltba. Hiszed-e, hogy mindjárt visszajön? Hát persze! Az, akit szeretsz, elutazott. Nemsoká’ visszaérkezik. Hiszed-e? Hát persze! Az, akit szeretsz, meghalt. De: feltámad! Hiszed-e? Hiszem. Az jó, mert akkor találkozhattok! Ha nem hiszed, akkor: nem! Jobb hát hinni, mint kételkedni a feltámadásban. Jobb hitet kérni, mint hitetlenül sírni. 

 Forrás: Napi Ige és gondolat