Bob Gass

 " Hogyan segíthetsz valakinek, aki szenved? Azzal, hogy elmondod neki a véleményed? Nem! Azáltal, hogy elmondod neki az egyetlen véleményt, ami számít: Istenét! Isten pedig ezt mondja: 

Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen."

(Jeremiás 31:3).

Forrás: maiige.hu -részlet - 

Gyurkovics Tibor: Tiszták

Köszönöm, Istenem, egyetlen, 

hogy olyan emberekre leltem 

az életemben, akiket 

mai napig is szeretek. 

Kik bennem nőttek mint a fákat 

növesztik a törékeny ujjak 

mint a testőrök körülálltak 

A legutolsó vérkörön 

is velem voltak, köszönöm.  

Köszönöm fényük, tisztaságuk, 

hogy bennem keresték a másuk. 

Villogtak bennem azon a 

tükörvilágon éjszaka. 

És amikor elsötétedtem 

ők kivilágítottak engem 

s belülről ragyogtak helyettem 

s a legutolsó vérkörön 

velem tündököltek, köszönöm.  

És nemcsak akkor, minden órán 

életem ködös fordulóján 

ők bongtak bennem, mint a hang

ahogy templomban a harang 

üres falak közt is kongtak, 

hibás szívem helyett is szóltak, 

mint áldozó az áldozónak 

harangoztak a küszöbön, 

és velem voltak, köszönöm.  

S mikor eljött a nagy ítélet, 

a „dies irae”, az egészet 

odaadták ama harag 

napján az egész arcukat. 

Hogy őket is lásd ne csak engem 

a szépségüket nálam szebben 

ebben a halálküzdelemben 

mikor vallattak, úgy szerettek, 

hogy helyettem is ők feleltek.

Áprily Lajos: Erdei jelenet

A zápor sűrű cseppekben szakadt, 

fácán futott az odvas bükk alatt. 

A mókus nézte félig álmosan 

S szólt: Boldog itt akinek odva van.  

Rákos Sándor: A félelem eltörlése

Ezerféle üdvösséget kínáltak  

az embernek, ha félni megtanul.  

Hol van, aki eltörli a félelmet  

örök időkre, halhatatlanul?

Tisza Andrea: Istenhez közel

Dédelgess el a szívedben. 

Ringass két dobbanás között. 

Magas hegycsúcs peremén 

Vagy mohos sziklák fénye fölött.  

El kéne innen messze menni. 

Egy más világban megpróbálni. 

Újra, újra embernek lenni, 

Az életért máshol sorban állni.  

Dédelgess el a szívedben. 

Ringass két dobbanás között. 

Magas hegycsúcs peremén, 

Vagy mohos sziklák fénye fölött...

.kaktusz

Tudod arra gondoltam, hogy bennünket nincs semmi,
ami összeköt, és mégis összetart bennünket valami.
Nem adtunk egymásnak semmit, így nincs semmi,
ami összekötne bennünket.
De valami összetart.
Pedig nincs miért hálás legyek neked,
nincs miért hálát adjál nekem.                    
Nem ültem az ágyad szélén éjszaka,
amikor a láz gyötört,
nem is tudhattam róla, ha beteg voltál.
Nem voltál mellettem, ha bajban voltam,
nem is tudhattál róla, hogy bajban vagyok.
Semmi nincs, amit meg lehetne köszönni.
Mert ugyan sokat kaptam tőled,
de Te nem adtál nekem semmit.
Mert úgy adtál, hogy nem adni akartál.
Illetve, csak érzést akartál adni.
Vagy csak azt akartad, érezzem jól magam.
Cserében talán csak szeretetet reméltél.
Nem lemondtál értem valamiről,
magadból adtál nagyon sokat,
de nem lettél nélküle kevesebb.
Magamból adtam úgy, hogy több lettem általa.
Nem mondhatom, neked adtam az ifjúságomat,
és azt se, hogy mennyi áldozatot hoztam érted.
Te se mondhatod, ajándékokkal halmoztál el,
minden percet rám áldoztál.
Nem, mi nem adtunk egymásnak semmit,
ami számonkérhető
Mi nem üzleteltünk, nem ígértünk semmit cserébe,
nem köteleztük el egymásnak magunkat.
Nem tartozunk egymásnak semmivel.
Ha menne egyikünk, még búcsúszóval se tartozna.
Bennünket semmi nincs, ami összekötne,
csak épp nem tudjuk elengedni egymás kezét.

Sík Sándor: Az Isten kezéről

De most már megfogom a kezedet.

Járni akartam - kisgyerek - magam,
És elindultam. Istenem, de szép volna elmenni egyedül
Amoda messze!
De nagy kövek vannak az útban, nagyobbak nálam, hegyesek, kemények.
Minden lépésnél elbotlottam és megütöttem magamat.
És ott ültem a földön,
S ijedten néztem szét magam körül a nagy komor szobában.
Te meg néztél utánam, szelíden mosolyogva.
Tudtad, hogy ügyetlen vagyok és nem bír még el a lábam,
Hogy majd a földön csúszom vissza hozzád
S ijedt szemekkel nyúlok újra majd
Erős kezed után.

Most lám, itt vagyok újra és akarok járni tanulni,
És nagyon szépen kérlek: Fogd meg a kezem újra,
Még egyszer fogd meg: soha-soha többé
El nem eresztlek.

Ha fogom a kezed,
Nem félek a nagy kietlen szobában,
Sem kint a tágas, tágas messze-messze udvaron,
Sem a végtelen hosszú-hosszú utcán,
Még tán a nagy, beláthatatlan mezőre is ki merek veled menni.
Pedig ott egy nagy kutya van, aki förtelmesen ugat
És ijesztően vicsorítja a fogát.
És már gyakorta futottam előle.
De hogyha Te velem vagy, nem tudok félni tőle.
A kutya is, ha rád néz, csóválni kezdi farkát
És boldogan morogva térdedhez dörgőlődzik.

Bede Anna: Fohász

Köszönöm azt, Uram, hogy élek,
Köszönöm azt, hogy ép hitem,
S hogy e világban ím, a lélek
Gyönyörű házát építem.

Köszönöm azt, hogy sok bajomban
a Te Igéd vigasztalás,
s hogy ahol ennyi fájdalom van,
Tovaröpít egy jó varázs.

Valami mindig talpra állít,
valaki mindig megsegít,
rövid utunk kálváriáit –
járva az átkok berkeit.

Köszönöm azt, hogy vársz a Mennyben,
s hívogató szód rám talál.
A sugaras, kék végtelenben
köszönöm azt, hogy nincs halál.

Petőcz András: Szaladni, szemben a széllel

Hogy tudtam szaladni valaha!, szemben a széllel!,
nekifeszítve a szélnek, kifeszítve a mellkasomat,
mellkasomat a levegőégnek feszítve mondogattam,
suttogtam magamban, magamban mondtam, hogy
nem tudtok legyőzni, soha nem tudtok legyőzni engem,
s megpirosodott akkor az arcom, ebben a nagy-nagy
küzdelemben, az arcom megvidámodott, hála a szélnek,
meg aztán úgy is éreztem, örökké élek, mindig lesz
mindenféle élet körülöttem, és mindig lesz idő, azt
hittem, soha nem lesz semmi időn kívüli korszak,
jó volt, emlékszem, jó volt csatázni a széllel, háborút
vívni mintegy, na, lássuk, ki az erősebb, mondtam
akkor, suttogtam magamban, és elszántan, szemben
a széllel, szaladtam előre ---                                         
                                        ma már csak ritkán jön el
ilyesmi pillanat, mondhatnám, sohasem, inkább csak
szorongás van bennem, félelem, ahogy múlik az idő,
valami megfoghatatlan rossz, pedig jó lenne futni,
szemben a széllel, pazarolva a perceket, nagy-nagy
lélegzetekkel rohanni valami ellen és valamiért,
vagy éppen csak kicsi víz mellé guggolni, hideg
és vak tócsára ócska papírból hajót ereszteni, amely
lepkeként libeg, igen, talán ha egyszer még újra
ott lehetnék, dacolva a széllel, valami tócsa mellett
akár, még futnom sem kellene --- részeg hajósként
részeg hajóra ha szállnék, ismét, tudom, mindent, és
másképpen is mindent, okosabban és lassabban is, hogy
ne múljon az idő, s ne álljon el a szél soha, sohasem.

A nap gondolata

Születésnapom, a mai napom is Isten szeretetének bizonysága: 

szeret engem.

Nagy István Attila: Hajnalban

Térdre hullottam, 

s mint akit megvertek, 

nem remélve semmit se már, 

csak még egyszer beszívni 

a közeledő hajnal illatát, 

úgy vártam a csendben. 

Jött is lassan lopózva, 

felkúszott a hátamon, 

befúrta magát a hajamba. 

Megadtam magam a sorsnak, 

de az utolsó pillanatban 

tekintetem beléd ütközött.

László Noémi: Őszi szonettkoszorú

12.

Fekszünk nyugodtan, tisztességben, bátran. 

Gyökeret eresztünk a többes számban. 

Fekszünk egymástól pár arasznyira, 

és nem akad egy szikrányi hiba.  

Fekszünk vékony, fehér lepel alatt. 

A képzeletnek semmi sem maradt. 

Talán fogalmunk sincs arról: mi lett. 

Alvó kenyere nem a képzelet.  

Süllyed a test, megnyugszik, elpihen, 

szoborrá válik hűs lepleiben, 

villámát ködre, felhőre cserélte.  

Fekszünk a mélyben, számolatlanul. 

Mire az összes alvó elcsitul, 

mint tigris bőre, villogunk az égre.  

13.  

Mint tigris bőre, villogunk az égre, 

és lesz időnk, terünk saját, 

sóstavak, esőerdők, sziklahát 

vagy világháborúk füstös vidéke;  

nyelvünk lesz, amit senki más nem ért, 

ami a kusza véget kitakarja, 

belekotyoghatunk a harci zajba, 

és nem követelünk szemet szemért,  

bár ez a szem, a te szemed nekem 

a földet hirdető galamb az árban, 

akármi lesz is, el nem engedem,  

inkább bolyongok, látszólag hazátlan, 

mert itt megáll száguldó értelem: 

szeretsz, szeretlek. Hibáztál, hibáztam.  

14.  

Szeretsz, szeretlek, hibáztál, hibáztam. 

Az összes többit rögtön összetörtem. 

Ha kivilágosodik, a tükörben 

más ásít, nyújtózkodik nálad, nálam,  

és fájdalomnak ez most épp elég. 

Lehet, hogy nem kellene ennyit írni, 

mutatni, magyarázni és kibírni. 

Mire jó e koszorúféleség?  

E sok egymásba font szó mire jó? 

Nem hajlik karikába a való, 

hogy valami nekünk valót kivessen.  

Inkább a világ hajlik karikába, 

és rendezi magát, folyton, hiába. 

Villog az ég, mint tigris bőre, nyersen.

Kassák Lajos: Boldog reggel

Kiállok a kapuba és eldúdolom a széllel: 

láttam a napot, amint bársony köntösében fölszállt a mező virágai közül, 

hallottam a részeg baritonistát a kakas torkában, 

láttam a folyót ragyogni és nevetve tovább suhanni fehér habjai között, 

hallottam a szelet, amint dudaszóval ereszkedett be a kürtőkbe, 

láttam a kislányt kócosan és mezítelenül sétálni a függöny mögött, 

hallottam az uccagyereket, amint magafeledten egy piros szekfűről énekelt, 

láttam egy kart, mikor éppen üdvözölte a vidám érkezőt, 

hallottam a füvek növését és a bogarak zümmögését, 

láttam az öreg kertészt, amint rózsacsokrot nyújt át a szomszédasszonynak, 

hallottam, hogy nem sokára parkírozzák a teret a házunk előtt, 

láttam, amint a kőműves az épületállvány tetejébe kitűzi a májusfát 

és hallottam, hogy a hátam mögött dicsérő szóval beszél rólam az anyám. 

Mást nem láttam és nem hallottam, 

de lehet, hogy éppen ez a nagy szegénység szépíti meg 

fésülgetés nélkül odavetett soraimat.  

Bella István

" De jó is  

De jó is tudni hogy  

De jó is tudni hogy van valaki  

Van valaki odaát a havas háztetők alatt  

Ott túl a rakparti háztetők alatt  

Van valaki a havazásban ott túl aki tudja  

Tudja hogy tudom: tudja  

Vagyok "   

Faludy György: Szonett egy mesekönyv elé

E könyv elvisz a látható valóság 

határán túl: az ólomkatonának 

kigyúl a szíve; tündérek a rózsák 

és lámpásával Aladdin csodákat 

teremt. Mi itt történik, sose történt 

s nem avul el mint a regények, másnap. 

Kik ezt írták, magasabb, ősi törvényt 

követtek és mélyebb rétegbe ástak. 

Míg gyermek voltál, hallottad a fákat 

s az őzeket beszélni. Egynek láttad 

a mindenséget.Ki lopta el tőled 

az összhangot? Meg akarod keresni? 

Indulj el lelked ős-vizén evezni. 

Tekints a mélybe. Dobd el eveződet.