Kassák Lajos : Ajánlás

Fogadd el ajándékom oly szerény 

csak az eget adja és a földet 

a zöld tengert az álcázott gyilkost 

ki sok cápát ölt meg és sok halászt. 

Fogadd erdőimet mezőimet 

hol galamb fészkel szőke nyúl szalad 

és fogadj el engem mert végülis 

minden én vagyok e zord világon 

s én neked ajándékozom magam 

egy vörös csókért egy halvány mosolyért.     

Fogadd el ajándékom kedvesem 

oly hálatelt és oly neked való.

Csoóri Sándor: Alig maradtunk egynéhányan

Alig maradtunk egynéhányan, 

akik emlékszünk még 

saját nevünkre 

s az első kútra, 

amelybe félelemmel belenéztünk.   

A fákon valahogy mindig volt virág, 

madár és felhő, 

a löszdombok oldalán nyári derű, 

s a temetőhegyen egy-egy összekaszabolt, 

régi király, aki elé a romtemplom kövei 

alázatosan odahulltak.   

Néha a történelem fújt át csontjainkon, 

néha a böjti szél, 

de mi vak cipőinkben 

ott toporogtunk csak a sárban, 

s vártuk a legközelebbi órát: 

hátha a szerencsétlenségünk 

avat boldoggá minket.   

Volt, aki fényes nappal is 

égő gyertyával sietett elénk, 

és a fülünkbe azt susogta: 

halhatatlanok vagyunk, 

mint a földig lelógó harangkötél, 

hisz egyetlen rándításra is 

megkondul tőlünk a föld s a mennybolt 

minden érce és minden porcelánja.   

Hol vagyunk már múltunktól, barátaim? 

Hol a földtől, a kutaktól, a mélyzöld levelektől? 

Lábunk nyomát épp most tapossák el az autók, 

és már táncolni is elfelejtettünk végleg!

Már sírni is! Nézem megviselt templomainkat, 

mellettük is úgy rohanunk el reggel és este, 

mintha kihűlt, óriás teáskannák mellett 

rohannánk el a semmibe.   

Bródy János: Ha én rózsa volnék

Ha én rózsa volnék, nem csak egyszer nyílnék, 

minden évben négyszer virágba borulnék. 

Nyílnék a fiúnak, nyílnék én a lánynak, 

az igaz szerelemnek és az elmúlásnak. 

Ha én kapu volnék, mindig nyitva állnék, 

akárhonnan jönne, bárkit beengednék. 

Nem kérdezném tőle, hát téged ki küldött. 

Akkor lennék boldog, ha mindenki eljött. 

Ha én ablak volnék, akkora nagy lennék, 

hogy az egész világ láthatóvá váljék. 

Megértő szemekkel átnéznének rajtam. 

Akkor lennék boldog, ha mindent megmutattam. 

Ha én utca volnék, mindig tiszta lennék, 

minden áldott este fényben megfürödnék. 

És ha engem egyszer lánckerék taposna, 

alattam a föld is sírva beomolna. 

Ha én zászló volnék, sohasem lobognék, 

mindenféle szélnek haragosa volnék. 

Akkor lennék boldog, ha kifeszítenének, 

s nem lennék játéka mindenféle szélnek.

Zsákai Csilla: Falak

Kristályosodnak rád az évek, 

Középen ülsz és figyeled. 

Számolod sokasodó éled, 

Nem fáj senkinek, csak neked. 

Összegyűlnek a kézfogások, 

Mosolyod tegnap elfogyott. 

Három – anyádnak őrzött – csókból 

Valaki egyet ellopott… 

Az ágyon régi ölelések, 

Zsebedben álmok alszanak. 

Kezed a sosemvolt kilincsen, 

S tapogatod a falakat.

Trausch Liza: Bevádolt sáfár

" Bevádoltaték nála, hogy javait eltékozolja." 

Lukács 16,1b  

        Röviden így szeretném veled közölni az Ige üzenetét: Testvér, feljelentettek! Nem a bíróságnál: a legmagasabb fórumnál, Istennél. Ott vagy feljelentve, ahonnan feljebbvitel nincs. Ha most világi módon megtudnád, hogy feljelentettek, két dolog érdekelne: ki jelentett fel és miért? Istenhez a feljelentések nem papíron érkeznek. Nem úgy, hogy két tanúval alá kell íratni. Isten mindenütt jelen van, azt is meghallja, amikor a feljelentés egy sóhajban érkezik. Talán felsóhajt valaki melletted: meddig bírom még? Az is lehet, hogy a feljelentőd nincs már az élők sorában, de a feljelentés érvényes. Lehet, hogy a szüleid sóhajtottak fel: milyen sok fájdalmat okoz ez a gyerek. Lehet, hogy kimondták: kevés benned az örömünk. Lehet, hogy régen törölték volna ezt a feljelentést, csak akkor fájt nekik az indulatosságod. Neked is fájt, csak sikerült elfelejtened. Az idő nagy orvos, jönnek a következő dolgok, és már olyan, mintha nem is lett volna. Törölted magadnak. De Isten nem törölte! Gazdag Isten sáfára, hová tetted azt a szeretetet, amit azért adott, hogy továbbadd? Mind magadra költötted? Zsebre vágtad azt a sok kegyelmet, amivel elhalmozott? A másiknak nem jutott semmi?! Bevádoltak, Istennél feljelentettek. Lehet, hogy a szomszéd, aki hallotta a veszekedéseteket. Tudta, hogy hívők vagytok, hallotta a hangodat és rálegyintett: Ebből nem kérek! Nagyon kérlek, vedd komolyan a mondatot. Amit most nem veszel komolyan, ott fog számadásra kerülni a végelszámolásnál. Amivel most nem nézel szembe, ott kell majd vele szembenézned.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Sohonyai Attila: Szanaszét összeszedve

Elmondja Kőszegi Ákos

*

Elveszetten tudok csak józan lenni. 

Emlékszel, mikor egész nap kerestelek, 

és egy utcasarokban, szinte kezdtem megfagyni, 

mire odajöttél, és én nagyon megöleltelek. 

…sose tudtam hiányt táplálni olyanért, 

amihez nem kötődtem, 

ezért az első megismerkedésnél 

elhatároztam, hogy beléd szeretek. 

Reménytelenül, és spontán módon. 

Mert tudtam már akkor,  

hogy nem akarom, hogy hiányozz. 

Az szörnyűbb dolog, mintha féltesz valamit. 

Mert ha féltesz, van ami átvigyen a holnapba. 

Minden nap öröm, hogy téged tudlak félteni, 

és hogy ezzel ócska módon nem élsz vissza. 

Azt hiszem ha egyszer úgy ébrednék, 

hogy nem vagyok elveszett, megvan mindenem, 

magamra rettentően haragudnék, 

mert az azt jelentené, hogy sosem szerettelek. 

…pedig mindennél jobban.

Fekete István: Nádas

Aludtál-e már nádtető alatt, 

láttad -e ott, hogy kel fel a nap? 

Hallgattad-e a szélben hogy zsong a nád, 

ha megérinti a virradat?     

Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit. 

Se nádirigót, se kócsagot, 

se a vadrécék kéktükrű szárnyát, 

se vizeken rengő csillagot?     

Raktál-e tüzet tavalyi nádból? 

Füstje simogatta arcodat, 

ha felkel a hold, és lidércfény 

táncol a tündöklő ég alatt.     

Láttál- e ezer szárcsafiókát, 

úszó fészket a nagy vizeken? 

S hallgattad-e ködös hajnalokon 

a vándormadár mit üzen?     

És a nádi széna volt- e párnád, 

millió béka muzsikád, 

imbolygó bagoly régi barátod, 

nyársonsült keszeg a vacsorád?     

Fürödtél-e már csendben és fényben, 

este, ha lobban a néma tűz? 

s a nádason átrepül az álom, 

és rádsóhajt lágyan a puha fűz?     

Álmod ha őrzi millió nádszál, 

és tartja feletted az eget, 

neked adja a csillagos békét, 

és megsimogatja szívedet.   

Rákos Sándor: Egy kismadárhoz

Égi vándor, 

ági élet, 

csöppnyi társam 

vagy nekem – 

mely szivünkben 

lángol, éget, 

közös az a 

szerelem.   

Fára röppensz, 

fűre szállasz, 

jegyesed a 

föld s a lég; 

átnyilalló 

áram: vár az 

olthatatlan 

messzeség.   

Dallal hívod 

a hajnali, 

a tűz-istent, 

a Napot; 

s ha elfárad, 

daloddal is 

pihenteted, 

altatod.   

Könnyű néked, 

halhatatlan! 

Szíved mindent 

befogad. 

Testvérem vagy, 

örök dallam, 

hadd bízzam rád 

magamat!   

Somlyó Zoltán: Csöndes vers

Én nem tudom: már nem oly messzi nézek,  

mint azelőtt… S csak körbe kopogok…  

Nem izgulok szenzációs hirekre, 

nem érdekel, hogy a világ forog…   

Ebéd után félbarna kapucíner,  

azt is ízetlen szörpölöm, hamar. 

S már az sem fontos, hogy préselt és pöttyös  

legyen melléje a Kuba-szivar…   

Nem bőszit fel, ha nincs lakbérre pénzem,  

s hogy nem fizetik arannyal dalom.  

Utálatosan csöndes lettem. Rosszul 

járna velem most egy forradalom.   

Megállt egy ember: aki egykor voltam…  

Távolodik… s a semmiségbe vész…  

Magamba hulltam vissza, mint a bicska,  

mit bekattantott egy nagy, durva kéz…   

Tóth Viktória: Vadkacsából tanyasi kacsa

„ Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint, nem áll a vétkesek útjára…” 

      (Zsoltárok 1,1)              

        Egy csapat vadkacsa repült alakzatban. Délre tartottak, hogy ott töltsék a telet. Csodaszép V-t rajzoltak a levegőbe, és mindenki megcsodálta, aki látta őket kintről.  

Egyik nap Wally, az egyik vadkacsa, valamit észrevett odalent, ami felkeltette a figyelmét. Egy tanyát látott egy csapat szelíd kacsával. Ott totyogtak az udvaron, vidáman hápogtak, és ették a kukoricát, amit kiszórtak nekik minden nap. Wally-nak tetszett, amit látott.  

„ Milyen jó lenne enni egy kicsit abból a kukoricából! - gondolta magában. És olyan fárasztó ez a sok repülés. Jó lenne egy kicsit lent totyogni."  

Egy kicsit még gondolkodott rajta, aztán otthagyta a vadkacsákat, élesen balra kanyarodott, és a tanya felé vette az irányt. Leszállt a szelíd kacsák közé, és elkezdett velük totyogni, és vidáman hápogni. Aztán csipegetni kezdte a kukoricaszemeket. A vadkacsák csapata folytatta útját dél felé, de Wally nem törődött vele. „ Majd csatlakozom hozzájuk, ha pár hónap múlva visszafelé jönnek” - mondta magában. 

Hónapok teltek el, és valóban, amikor Wally egyszer felnézett, meglátta a vadkacsák csapatát észak felé húzni. Csodaszépek voltak ott fent. És Wally belefáradt a tanyasi életbe. Sáros volt, és akárhova totyogott, mindenütt kacsakakiba lépett. „ Ideje lelépni” - szólt Wally.  

Így aztán Wally vadul csapkodni kezdett a szárnyaival, és megpróbált felszállni. Igen ám, de egy kicsit meghízott a sok kukoricától, és nem sokat használta a szárnyait. Végül sikerült elrugaszkodnia a földtől, de túl alacsonyan repült, és nekiütközött a csűr oldalának. A földre huppant, és így szólt magában: „ Nem baj. Megvárom, amíg újra dél felé repülnek néhány hónap múlva. Akkor majd csatlakozom hozzájuk, és újra vadkacsa leszek.”  

Amikor azonban újra arra repült a csapat, Wally hiába próbált felrepülni a tanya udvaráról. Egyszerűen nem volt hozzá ereje.  

Minden télen és minden tavasszal látta vadkacsa-barátait elrepülni a feje fölött, és hallotta hívó szavukat.  

De minden próbálkozása, hogy otthagyja a tanyát, hiábavalónak bizonyult.  

Egy idő után Wally már oda sem figyelt a feje fölött elszálló vadkacsákra. Alig vett tudomást róluk. Végül belőle is tanyasi kacsa lett.  

Kedves Testvérem! Több ezer éve már a zsoltárírón keresztül is felhívta Isten a figyelmet arra, amit Wally már nem tudott megváltoztatni: ha hallgatunk a bűn csábító hangjára, akkor egész életünkre a fogságába kerülhetünk.  

Jó az, ha tudjuk, ismerjük a bűn fogalmát, de kerüljük annak minden formáját. Persze, tudom, hogy ebben a világban mindenki bűnös emberként születik, de azt is tudom, hogy volt Valaki, aki a bűnt felvitte a fára, hogy nekünk életünk, örök életünk legyen majd Ővele odaát. Addig pedig próbáljuk meg minél távolabb tartani magunkat tőle, hogy ne ragadjunk a (bűn)tanya fogságában, ahogyan Wally is ott ragadt. 

Forrás: Napi Ige és gondolat

Kovács Erika: Hóvirág

Tavaszt muzsikál 

és arcomhoz simogatja magát 

végtelen gyönyörrel 

egy apró hóvirág.

Ady Endre: Csupán magamtól bucsuzom

Aranyom, én kies parti termőfád 

Akartam volna lenni. 

Zengő tavaszu, őszi mámoru, 

Sok virágos, bűbáj-gyümölcs-hozó 

S nem lehettem, látod, semmi: 

Vén tarkómon a kétség megfogott 

S az életem is sietős lett.  

Valamikor csupán Tetőled 

Akartam volna mindent 

S most mindenkitől a semmit 

Olyan bolondul akarom, 

Minthogyha megint fiatalon 

Indulnék a Zavarba, 

Mely Életnek neveztetik 

S melynek beléndek-magvaiból 

Ropogtató, friss fogakkal 

Annyit ettem.  

Nem szerettem 

Soha Náladnál senkit busongóbban, 

Vágyóbban és ismerőbben, 

Tenger-rosszban és csermelynyi jóban, 

Ahogy vagy és aki vagy. 

De, nézd, a napom olyan kevés, 

Elérni olyan lehetetlen 

S csapongni és tévedni százfelé 

Olyan gyönyörűség, 

Olyan vitézség, olyan hős-tett.  

Arany, ne hidd, hogy bucsuzom Tőled, 

Csupán magamtól bucsuzom.

Nemes Nagy Ágnes: [Magas hegyre áhitok]

Magas hegyekre áhitok  

hol megfejtődik száz titok,  

hol nincsen bűn és nincs piszok,  

csak fényes ég és nárciszok.

Simek Valéria: Csak úgy ketten

Úgy szeretnélek átölelni, 

mint egykor, s feloldódni a 

napok lezúduló magányából. 

Nem tudni semmit a jelenről, 

biztonságban veled lenni. 

Elfelejteni az itt hagyott 

napok, évek terheit, ami 

csak rám maradt, amikor elmentél. 

Ölelő szeretetedre vágyom, nem 

törődve, aggódva semmiért. 

Csak úgy ketten, csendben, 

összebújva kizárni a világ 

zaját, békétlenségét, háborúját. 

Hogy ne vegyem magamra ezt a 

lávaként ömlő folyamot. 

Úgy, mint egykor, csendesedjen 

a kint és a bent. 

Úgy odabújnék hozzád.

Dutka Ákos: 60 év után feleségemnek

Mikor indultunk, - kéz a kézben - 

ha jól emlékszem, - fütyörésztem. 

Lengett előttünk, jövőnk fátyola - 

Te sem kérdezted, merre vagy hova.   

Jöttünk s a vér-dobolta rím 

csengett utunknak fordulójain. 

Volt mit dalolni, - sírni is ha kell - 

hisz az élet annyi vért s könnyet kever.   

Jártuk az erdőt. Harsogó szelek 

korbácsa alatt nyögő tengerek 

hordták hajónkat - ugye, annyiszor 

ha kiszöktünk a robot hínárjaiból.   

Azóta érzem, vagy csak álmodom, 

babrálva itt a tört virágokon, 

minden lépésnél - nyílt örvényeken 

mindig, mindenütt, fogtad a kezem.   

Akkor is mindig, ha jött embertelen 

a háború, a harc, a förtelem, 

s a vihar vad sodra minket is sodort: 

Keresni kellett egy biztos kis zugot.   

A sors véletlen e kertben tett le itt, 

teregessük csendben a múlt emlékeit. 

Azóta ülünk: itt a tűz körül 

néha sokan - sokszor egyedül.   

Hallgatjuk ha néha pattog a parázs. 

Milyen furcsa, színes látomás: 

mit is kavart körénk a Történelem 

ezen a kószahosszú életen.   

Miért? Miért nem? Mi értelme volt? 

Néha szívünkből ez is felsikolt. 

Ki bánja, hiszen fogtad a kezem, 

akárcsak most - e csendes esteken. -   

Ülünk és nézlek, - nézem a kezed. 

Vajon fáradtan még meddig vezet? 

Ki indul innen vajon hamarabb? 

S mily szörnyű lesz annak, - aki itt marad.