Márai Sándor: Önmagamról

Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.

Szabolcsi Erzsébet: Mit is adhatnék?

Nem verset adok, csak szavakat, 

nem komoly mondandót, 

csak néhány pihe-puha lágy szót, 

kedvest és bársonyost, 

mely csapongó lepke szárnyán feléd repül. 

Nem dalt hoztam, csak hangokat, 

nem zengő melódiát, 

csak néhány eldúdolt foszlányt sodor feléd 

a hulló leveleket gördítő szél. 

Nem szerelmet adok, csak lángokat, 

vágyakat és álmokat melyek simogató szavaimmal, 

lelket érintő eldúdolt dallamaimmal 

feléd szállnak, 

rádtalálnak, 

s óvó tenyeredbe bújnak. 

Adnék verset, ha kérnél. 

Adnék zenét, ha hallgatnád. 

Adnék szerelmet, ha szeretnél.

Zágorec-Csuka Judit: Télutó

Valami mégis kimaradt ebből a télből,

pedig kellett volna még valami biztató, mint kenyérnek a só, földnek az eső, nárciszoknak a napfény. Valami mégis kimaradt ebből a télből, telefonhívásaidból, egy feléd nyúló férfikézből, gyermekded mosolyodból, önfeledt pillantásaidból. Valami mégis kimaradt hosszú utadból, a házfalakról leomló vakolatból, félelmeidből, zakatoló szívedből, mindenből, ami szárnyakat adhatott volna, de hideg és fénytelen télutó volt, fehér hóesés fekete szívedben.

Nemes Nagy Ágnes: Őszi hajnal

Valami messze fény dereng fel,
igen, az ajtón. Már fehér.
Valami fütty. Vonat? Hajókürt?
Recseg a padló. Társzekér.

Nedves kézzel benyúl a Hajnal
és megsimít most. Árvaság.
– A régi őszök íze hol van?
A dús gyümölcs, a sárga fák?

Az át nem élt, vagy félig élt ősz,
az eljövő, vagy rég halott,
mondd merre van? – Kértem a Hajnalt.
Ő állt. Fehér volt. Hallgatott.

Bella István: Nem verset

Mióta megtudtam, azóta 

úgy fénylenek a levelek, 

mióta megtudtam, adósa 

vagyok mindenkinek.  

Neked is fű és neked is levél. 

És neked is, gyatra gyom. 

Megitattál, megetettél, 

s levél sár, árny-alom.  

Neked is föld. És neked is színek. 

Részeim voltatok, 

mégis, egyszerre veszitek 

vissza, ami vagyok.  

Törlesztgethetném máshogy is, 

vénperc percentesen. 

De félek, egyenkint elfogy és 

semmim sem leszen.  

Ezért nem verset írok itt, 

de adóslevelet 

romló testemről, amit 

nekem hitelezett  

egy árnyék, kiről csak azt tudom, 

hogy fény, fű és levél, 

s kinek meghalni tartozom 

már az életemért.

Johannes R. Becher: Az eljövendő

Anélkül nem jöhet, hogy ellenem 

ne forduljon keményen, mert a múlt 

bennem szorult sokféle limlomát 

meg kell hogy semmisítse érkezése. 

Aztán továbbhalad. Majd hátranézve 

igazságos lesz később; addig is 

nem kell türelmesnek maradnia! 

Szeretnék képességet arra, hogy 

messzebb futhassak nézni megszabott 

határaimnál: És szemben magammal 

erőm legyen ítélni, hogyha így 

rendeltetik, s hogy az ítéletet 

magam hajthassam végre magamon. 

Elöl várom, ha majd megérkezik, 

s kezet nyújtván köszöntöm: “Jó dolog, 

hogy eljöttél.” Aztán együtt megyünk 

néhány lépést. “No, most eredj tovább 

a magad útján!”...Én meg messzire 

látom magam lépkedni; s tiszta fényben 

- emelkedésében követve őt - 

pillantok vissza rám az ő szemével.     

Csorba Győző fordítása

Babits Mihály

" Mindenik embernek a lelkében dal van, 

és a saját lelkét hallja minden dalban. 

És akinek szép a lelkében az ének, 

az hallja a mások énekét is szépnek."

Füle Lajos: Szeretnék énekelni néked

Szeretnék énekelni Néked, 

Uram, nyisd meg ajkamat, 

hogy szent legyen mindig az ének, 

amely szívemből felfakad.  

Hadd zengjem, el, hogy százszor áldott 

keresztednél ki megpihen, 

hadd zengjem el, hogy megtalált ott 

s békére lelt az én szívem.  

Szeretném énekelni másnak 

hogy Néked énekelni jó, 

hogy életünk bús lázadás csak, 

míg el nem ér az égi Szó.  

Azt zengeni, a Szót a Szódat, 

mely életet adott nekem! 

Szeretnék énekelni Rólad 

halálig engedelmesen.  

Szeretnék énekelni Néked 

folyton, ameddig itt leszek, 

szeretnék hangot adni, szépet, 

mikor lelkemhez ér Kezed.

Reményik Sándor: Hála

              

      Dr. Nyírő Gyulának  

Szívfájdító tavasz. 

És olyan jó. 

És olyan jó. 

És mégis olyan jó. 

Most alkonyul. 

A fák 

Fínom kis seprő-ágaikkal 

Csodás színekbe mártva állanak 

Nagy-mozdulatlanul. 

Rügy ring az ágon, 

Ütemre ring, 

Hintáz az ág vele, 

Mint duzzadt, hálatelt kis szív, olyan. 

Ha pattan 

Ez az egyetlen kicsi rügy az ágon: 

Talán elárad az egész világon. 

Az alkonyatnak 

Felváltva dalolnak  

A rádió 

S az erdőben egy feketerigó, 

S nem vesznek össze, 

Összezsonganak. 

Tavasz, szívfájdító. 

És olyan jó, 

És olyan jó, 

És mégis olyan jó. 

Mert látó lettem újra. 

Mert halló lettem újra. 

Mert, bár halottaimat hantolom: 

Húsvét felé megyek. 

Húsvét felé megyek. 

Mint zengő szél az ágon a rügyet: 

A hála emeli, 

Felemeli duzzadó szívemet. 

Ha pattan 

Ez az egyetlen kicsi rügy az ágon: 

Talán elárad az egész világon.

Túrmezei Erzsébet: Hála

Uram, a szívem háladalba fog: 

Megköszönök Neked minden napot, 

Melyen szereteted érezhetem, 

Minden parányi fényt az életen, 

Minden vigaszt sivatag-út alatt, 

Minden mosolygó, meleg sugarat.  

Vihart ígérők bár a holnapok, 

Te vagy, aki a szívem biztatod! 

Ha ma egy porszem terhet hordozok, 

Talán Te holnap le is oldozod! 

Hogy adjak hálát, hogy te szüntelen, 

Amerre járok, ott vagy énvelem?  

Minden kicsiny madárka énekét, 

Minden bajt, mely Hozzád visz közelebb, 

Minden nyugalmas percemet, 

Tovasuhanó minden felleget, 

Cseppecske boldogságot, örömöt 

Ujjongó háladalban köszönök!  

Minden egyes meleg tekintetet, 

Minden egyes virághintő kezet, 

Minden testvérszívet, felém verőt, 

Közösen hívő, hordozó erőt: 

Mindezt az üdvöt itt és odafönn 

Köszönöm! Mindörökké köszönöm!

Gyurkovics Tibor: Örökké

Örökké van a táj, a fák, az almakertek, 

a fák végén a lomb vagy a diólevél, 

miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek, 

ahogy ujjaival a víz széléhez ér.  

Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja 

kígyózik bőrösen és lendül és ragyog, 

a lebegő ködök a levegőbe fúrva 

egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.  

A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg, 

a billenő hegyen a tér sziklája áll, 

mint mértani idom, amelybe zárva él egy 

madár és énekel tízezer éve már.  

Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják 

a szívemet, szegezz a fák közé oda, 

ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság 

s aranyként tündököl a tárgyak homloka.

Lányi Gábor: Az Ige mellett

„ Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, 

mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” 

(Jn 15,1–8)  

     Milyen sokan érzik hiábavalónak az életüket. Örök körforgásnak, amelyben a szürke rutinok monotonon követik egymást nap mint nap. Nem érzik, hogy hatnának, hogy az életüknek jelentősége volna. Jézus is azt mondja: van nem cselekvés, hiábavalóság, létezik eltékozolt élet! Mégpedig az, amelyet nélküle élnek le. Nélküle az emberek közt leginkább megbecsült karrier, humánum, jó cselekedet is üres, vele azonban, az ő dicsőségére, az ő akaratából élve a legalantasabb munka is istentiszteletté válhat. Mindenki látott már lemetszett ágat. Egy ideig zöldell, de amint kifogynak belőle az éltető nedvek, elszárad és elhal. Gyümölcsöt pedig hogy is teremhetne? Gyümölcstermő, növekedő, igazi élete annak van, aki Jézusban marad. Mit jelent ez? „ Ha megmaradtok énbennem, és beszédeim megmaradnak tibennetek” (7). A Jézusban megmaradás eredője, ha valaki az ő szavát keresi, arra figyel és követi.

Gyurkovics Tibor: Örök

A semmi is lehet minden

a minden is lehet semmi

ahogy az első percben

csak úgy szabad szeretni. 

Somlyó Zoltán: És mennek az évek…

És jönnek az évek… és mennek az évek,  

a szív belefárad, a szem beleréved: 

a partot keresve, a partot.   

Hol láncra kötözve a megkopott csónak  

a földre borulva örülni a jónak, 

mert Isten: kezedbe te tartod.   

Csak menni a szélbe és menni a napba  

és kezdeni ebbe és kezdeni abba 

és mindent, ó mindent megunni…   

S ha este van s messzire zúg el a csend,  

gondolni a nőre, ki messzire ment – 

S nem tudni az éjben alunni.   

Akarni a jót és a rosszba botolni, 

szabad szelek szárnyán mint rab robotolni,  

a fények elől ki-kitérni;   

és jön, jön az év és múlik az év  

és tűnik az élet és múlik a hév  

és nem lehet semmit elérni.   

Papírra borulva a kín szövetén  

majd későn, az aggkornak eljövetén,  

majd akkor, magamba, setéten,   

hogy foglak keresni, te perc, te tünő!  

És téged, te angyali termetü nő! 

S a szellőt a távoli réten…   

S meglelni majd nem lehet semmit se már.  

Csak nézni, hogy fölfele száll a madár. 

S megnyitja az útam az égig;   

lehúnyni a két szemem hangtalanul, 

s mint jöttem, elmenni oly rangtalanul  

a csillagok útjain végig…   

Vasadi Péter: Végül is

Persze, nyugodtan tedd 

meg, amit csak akarsz. 

Jót, rosszat, közönyöst. 

Lucska rég egybemosódott 

s örvénylik körülötted. 

De néz benned valaki 

nagy türelemmel, kezét 

szájához kapva ijed, 

vagy ridegen elválaszt. 

Ahogyan kint s bent, 

úgy fehér vagy fekete. 

Azután magyarázkodhatsz. 

Elbódíthatod a világot. 

Végigfut mindeneken 

a szüntelen szakadás. 

Jár a finom kerekes át- 

tétel a csontkoponyában, 

s becsapódsz, mint egy 

előszobaajtó a huzatban: 

eddig ki-be surrant 

hussanva a hazugság. 

Most ledobta ruháit. 

Megroggyant. Magára 

bizonyított. Végül is 

kivétel nélkül minden 

születettnek meg kell 

vívnia állóháborúját, 

mint ama Jákóbnak azzal, 

akit Angyalnak nevezünk. 

Lesz, aki bámul csak. 

S ki lehajtja fejét.