2025. január 28., kedd

Weöres Sándor: Szembe fordított tükrök

Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. 
Hiányosságom váljék jósággá benned.   

Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, 
gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. 
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: 
Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.   

Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben. 
Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.

2025. január 25., szombat

Puszta Sándor: Tanács












Szaladgálunk szavaktól szavakig 
napoktól napokig 
egy életen át 

valami illatot kéne összeszedni 
mint a méhek              
szavaink
szíveink
tetteink virágporát

mielőtt lehullnának 
óráink szirmai 

mielőtt lemegy a nap 
mielőtt megjön az éj

Puszta Sándor: Képlet

- a képletet tudja-e uram? 
- a képletet? 
- igen igen a világképletet! 
- tudom 
  a világképlet az INRI uram 
  valami Pilátus írta egyszer fel 

  s kétezer év sem tudta letörölni. . .

Kányádi Sándor: Bántani én nem akarlak

Bántani én nem akarlak, 
szavaimmal betakarlak, 
el-elnézlek, amíg alszol. 
Én sohasem rád haragszom, 
de kit bántsak, ha nem téged, 
az én vétkem, a te vétked, 
mert akarva, akaratlan, 
halálom hordod magadban, 
a fiammal, akit szültél, 
halálom részese lettél, 
és történhet már akármi 
történhető, e világi, 
oldhatatlanul köt hozzád 
e magasztos bizonyosság, 
világrészek, galaktikák 
távolából is mindig rád 
emlékeztet ez a vétked. 
Kit szeressek, ha nem téged.

2025. január 24., péntek

Major Petra: Hajnali dadogás












Ma is a hajnal 
álmatlan foglya lettem, 
mit a tegnapból temetni kellett, 
azt mostanra eltemettem.  

Valahol egy óra ketyeg 
– magában beszél az idő – 
kint vacogva ruhát vált az ég, 
elkékült lábán vérvörös a cipő.  

Lám, itt egy új nap megint, 
tán új pokol, tán új csoda, 
szűkszavú imákat dadog a szívem, 
felszentelt vágyaim kolostora.

Izsó Zita: A szeretet természete

Sokszor feltettétek a kérdést: 
milyen érzés, ha szeretnek. 
A többiek ajándékokról beszélnek, 
meg arról, hogy akkor a tornatanár 
nem csak rátok nyitná öltözködés közben az ajtót, 
hanem beírna egy ötöst, vagy megsimogatná az arcotokat. 
De te inkább úgy képzeled el, hogy miután 
kilépsz a fürdőszobából tusolás után, 
és végigmész a hideg folyosón, 
valaki a hátadra borít valamit, 
amit nem kell visszaadnod. 
Vagy lehet, hogy arra a gyerekre 
kellene gondolnod inkább, 
akire azt mondták, a testvéred, 
és ugyan nem hasonlítottatok, 
de a csikknyomok a testeteken 
úgy kötöttek össze titeket, mint 
másokat az anyajegyek.
Talán őt kellett volna szeretned. 
Talán meg kellett volna ölelned, 
de neked az ölelésről csak annyi fogalmad volt, 
hogy az egyik társad, amikor el akarták 
vinni az új nevelőszülőkhöz, 
beléd csimpaszkodott, és azt kiabálta, ne engedd, 
és órákkal később is megmaradtak a karodon 
a szorításának nyomai. 
Talán így kellett volna a testvéredet ölelni. 
Amikor betöltötted a tizennyolcat, 
és megmondták, hol van az apád sírja, 
kimentél, belevágtad a bicskád a földbe, és lassan megforgattad, 
aztán elkezdted irtani a gazt. 
Egyszer csak odajön egy ember. 
Lerak egy gyertyát, és te 
megkérdezed, mit csinál. 
Azt mondja, 
minden hónapban egyszer körbejár, 
és imádkozik azokért, 
akiket senki sem látogat. 
Te ránézel, és rájössz, 
hogy a szeretet néha egészen gyökértelen, 
nem jelent mást, mint továbbadni valamit, ami nem a miénk. 
Legszívesebben ordítanál vele, de végül csendben maradsz. 
Az intézetben úgy tanították, 
harminckétszer kell megrágni egy falatot. 
Vajon egy szót hányszor kell, 
míg végleg lenyeljük és végleg kimondatlan marad. 
Bemész a lakásába, 
összeszeded a beváltatlan recepteket, iratait, könyveit, 
elégetsz mindent, és kiszórod a szélbe a hamut – 
ahogy annak a halottnak a hamvaival 
tetted volna, akit szeretni tudsz.   

Nádasdy Ádám: Télen a fák közt










Vágytam a nyárra, aztán a nyár 
nem hozott szabadságot. 
Vicsorgó vérszomj és csöppnyi bosszú 
ketrece volt. Kivergődtem belőle, 
azt hittem: felhőkig ugrom közben. 
De csak a nyár múlt el, otthon sirattam.  

Tompán nyomult a tél belém, 
velem összevegyült, hidegen elvett 
minden ígéretet: szerelmet, napot, eget. 
Végül tisztán és üresen mentem 
a síkos fák alatt. Fölnéztem: 
télen a fák közt jobban látszik az ég.   

2025. január 22., szerda

Kányádi Sándor: A leghosszabb hétről












a leghosszabb hétről 
ha egyszer krónikámat 
megismerhetnéd 
a leghosszabb hétről 
amikor végig 
a szomjan-halók 
őrjítő szomjúságával 
szomjúhoztalak

Kányádi Sándor: Álmodó

Várost álmodtam ide én; 
fölraktam, itt van: az enyém.  

Utat álmodtam, kész az út; 
fürkészem: milyen messze fut?  

Fényről álmodtam: fény ragyog. 
És álmodtam egy ablakot,  

ahonnan majd a végtelen 
tavaszi eget nézhetem.  

Megvan végre az ablakom, 
van szobám, ahol lakhatom,  

van alázatos szőnyegem, 
naponta többször ehetem.  

Mi kell még – kérdik –, nem elég? 
Örülök persze – szólanék,  

de csak a fejem ingatom. 
Állok némán – és álmodom.

2025. január 21., kedd

Áprily Lajos: Régi lány




Familiád öregje lettél, 
a száguldó időn csodálkozz. 
De régi lánnyal, kit szerettél, 
ne találkozz, jaj, ne találkozz! 

1966. október 8.

Áprily Lajos: Ne zúgolódj




Láttál-e vándort téli utakon 
küszködni hófuvással, félvakon? 
Ne zúgolódj, ne szidd a vad telet.
Örülj: fedél van vén fejed felett.

1967. február

Somlyó György: Kaland












Ó, honnan buksz elém, te fény? 
És merre ragad magával árnyad? 
Ki szított és ki fojtott? Kik hova várnak? 
Hol bújtál tegnap a percek rejtekén?  

És holnap merre talállak? 
Jaj, összekuszáltak az útak e föld szinén! 
Még ha tudnám, se érteném, 
hogy végzet vagy percnyi csalás e varázslat.  

A testünk pengve, lassan összeér. 
Oly lazán és oly bonthatatlan 
sodor egy remegésbe a kéj.  

Halálig? vagy csak e pillanatban? 
látod-e, ott a rezgő alkonyatban 
most pattan el a naptól az éj.

2025. január 18., szombat

Fodor Ákos: Basho-hommage




Virágom szirmán 
Vízcsepp: pillanat-gyémánt!
Most gazdag vagyok.

Rajnai Lencsés Zsolt: Vágyakozás

Ide láncolnám magamhoz a vén időt, 
hogy ne fusson, ne vigye el azokat
akiket szeretek.     

Ide láncolnám magamhoz a vén időt, 
hogy ne mossa ki a fejekből 
az emlékezetet     

Ide láncolnám magamhoz, 
hogy ne némítsa meg a szívekben 
az érzéseket,     

s ne tegye másban köddé, homállyá 
az elmúló szépet, 
- ne hagyjon egyedül engemet.     

Ki vagy te, s ki vagyok én 
ha az idő játékaként 
változunk, múlunk?     

És mi lüktet benned és bennem 
hogy ily kétségbeesetten 
szeretetért nyúlunk?   

Fekete Ágnes: Hallgass!




„ Azután az égre tekintve fohászkodott, és így szólt hozzá: Effata, azaz: Nyílj meg! És megnyílt a füle, nyelvének bilincse is azonnal megoldódott, úgyhogy rendesen tudott beszélni.” 
(Mk 7:34-35)     


         A közelmúltban egy csavarboltban jártam. A férjem egy gépet akart összeszerelni, és megkért, hogy rozsdamentes acélcsavarokat vegyek. El is indultam a listával, hogy még zárás előtt odaérjek. A boltban tudtomra adta két férfi, hogy mennyi a pontos idő. Különben legközelebb csak akkor szolgálnak ki, ha a főnököm e-mailben küldi el a megrendelést. Csöndben álltam. Éreztem, hogy női harcmodort kell felvennem, nem szóltam, csak mosolyogtam. Vártam. Akkor még mondott az egyik valami effélét: "Nézze meg, mennyi megrendelésünk van, most már tényleg bezárjuk az ajtót. Na, jó, maga mögött." Kezébe vette a papírt, és elkezdett megint dühöngeni: Ezt meg ki írta? A mérnök úr, ugye? Mondom, igen. Hát ilyenek ezek! Nem képesek sorban írni. Milyen mérnök az ilyen? Mire én: Ha gondolja, megüzenem, hogyan kell legközelebb listázni! Mire ő: Nem mondom meg! Neki tudnia kellett volna. Mert ezek csak kihasználnak minket. Fogadjunk, hogy magát is pattogtatja. Bementek ketten a raktárba. Ott maradt egy diákmunkás. Megszólítottam, hogy oldjam a feszültséget: Mit gondol, elmondjam nekik, hogy a férjemről van szó? Csak azt ne! – jött a válasz. Visszajöttek: Mert ma is itt volt egy ember, kiszáll a BMW-jéből, jön, hogy neki ez azonnal kell. Itt pattogott és káromkodott. Ilyenek ezek. Végre összeszedték a csavarokat. Megkaptam a 4650 forintos végösszegemet. Mondom, itt van húszezer forint. Na, ez volt a kegyelemdöfés. Ezt nem gondolja komolyan? És folytatta egyetlen lehetséges kommunikációs formáját, a puffogást. Aztán elővett egy pénztárcát, visszaadott, és végül azt mondta: Legközelebb nem szolgáljuk ki magukat, mondja meg a főnöknek.  

Sokszor beszorulunk hasonló helyzetekbe egy ember ingerültsége miatt. Ilyenkor nem tudunk igazából semmit sem mondani, és a másik nem is várja azt, hogy mondjunk valamit, csak kitölti rajtunk a korábban összeszedett idegességét. Ilyenkor a közöttünk levő tér legjellemzőbb dolga a süketség. Egyszerűen nem halljuk egymást, nem halljuk a szívünket sem, és nem halljuk Istent.  

Beszélünk, de igazából az, amit mondunk, egy régi sérelem szava, az emlékek párbeszéde folyik, és nem arról van szó, ami itt és most történik.  

Valószínűleg az én két boltosomat azon a napon már sokan megalázták. Valami miatt nekik nem tudtak visszaszólni, velem könnyebb volt megtenni azt, amit a korábbi vendégekkel kellett volna.  

Az ember örök gondja ez. Nem vagyunk képesek már meghallani senkit sem. Valamikor régen megbántottak, a szívünkbe tapostak emberek, és emiatt nem hallunk már senkit sem. Valamikor régen megbántottak, amikor főztem egy finom ételt, de nem dicsérték meg, és most úgy érzem, ugyanaz történik.  

Isten tanácsa olyan sokféleképpen ez: Hallgass, fiam! Figyelj, nézz szét, hallgass egy kicsit, mert különben teljesen magadba záródsz majd, és megsüketülsz. Ma óriási gond ez világunkban. Mindenki mondja a magáét ezer csatornán, üvölt a rádió, a tévé, a plakátok, a maguk néma kiabálásával, és szinte kiabálásra ösztönöznek mindenkit. Ez a megsüketülésünkhöz vezet! Ezért életkérdés, hogy halló füleket kapunk-e? 

Forrás: Mai Ige és gondolatok