rózsa-kráterbe fonnyad az idő ellobbant teste,
zúgva dalolnak a napok hullámok taraján,
lassan csordogál az égről a romlás keveréke.
Bár az alkonyat kendőjébe rejtőzik a ragyogás,
léted nem tiporja megfakult sokaság,
a horizont peremébe törik szemed drágaköve,
fényed arany-szála csillagot hímez mennyei szövetre.
Tenger buborékját keresem az üres mederben,
harangszó áramlatán keringek a nyomorúságban,
szaladok néma erdő gomolygó leheletében,
kihullana a varázspálca kezemből álmaim tornyában.
Sima kövekbe hasít a törékeny vágyakozás,
hited zöld sarjait szétnyomja egy sötét szárnycsapás,
zsenge kalászba duzzad teremtő szavad,
parányi pontként is ledöntöd a márványfalakat.
A félelem köszörűje sivít tudatom gerincén,
vaskazettába gyömöszölöm az ünnepek angyalhaját,
szívembe hiába forrósodik a nap fény-lemeze,
csörömpölve vonszolom a csodák rozsdás láncát.
Villámok tűz-tánca hasít a meglékelt égbe,
a szeretet pihéi perzselve libbennek az öröklétbe,
a sötétség óriás-kerekén száguldasz a körforgásba,
mosolyod beáramlik a töretlen szépség mozdulatlanságába.
Kereslek zúzmara halott arcának gödrében,
kutatlak szél karján ringó fűcsomók rejtekében,
hívlak kiszáradt torkú bútorok reccsenésében,
ölellek tarlón vérző sóhajok elveszettségében,
érintelek holdfénybe simuló arcom tündöklésében,
hidat építek hozzád a teremtés rendíthetetlenségében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése