2025. március 14., péntek

Takács Zsuzsa: Esély, omló partok

Huszonhét év után fölhívott újra. Mindegy volt
mit visel, mennyire durvultak el a vonásai,
ősz-e vagy kopasz. Reméltem, nem hízott el nagyon,
ettől az egytől féltem. Ömlött az eső,
ez jó ürügy volt, hogy késsek. Fölmerült bennem
a gondolat, hogy el sem megyek, egyedül ül majd
a gyertyafényben, a drága, régi étteremben, a két
teríték fölött; mint Graham Greene kijátszott hősei,
olyan lesz. Azt kívántam, hogy most az egyszer,
az érte kiállott kínokért cserébe, érezze: halott.
                   Napok óta érzéketlen voltam,
bár nem tudtam, hogy itt van, mégis, miatta.
Tűnődtem a könyveim fölött, vagy a beszélgetések
szótlan résztvevőjeként adandó alkalommal kimentem
a derengő konyhákba, a magányos fürdőszobákba,
ültem egy mosógépen, nélkülem ivott a társaság,
míg végül elmehettem, és egyszercsak azt mondtam,
elég, lemondtam minden találkozást, köztük
a szívemnek egyetlen fontosat.
                   Mintha egy előérzet teljesedne be,
tartózkodó gonddal öltözött férfi várt a gyertyafényes
asztalnál, az óarany két teríték fölé hajolva
az üres étteremben. Végig ketten voltunk,
kettőnket szolgáltak ki legalább öten. Intett,
hogy menjenek, fejedelmi, hamis mozdulattal.
Cigányzene szólt, a hangot nem tudta kiküldeni,
ettől félig éber, félig álomszerű volt minden,
az elvonuló, pincér, fekete varjúcsapat,
kárörvendő hangok zsivaja a paraván mögött.
Szerettem volna sirályok vijjogását hallani
a parton, ez lett volna az utolsó esélye,
akkor még az a kamaszfiú lehetett volna aki volt,
akinek haja a homlokába hullott akár Adyé,
és elszökött otthonról tizenhét évesen,
egy öregasszony lakásában élt, és a lakcímváltozást
nem jelentette be az iskolában hetekig.
Mindenesetre mi ketten voltunk egyedül szabadok
akkor Budapesten. Nem érdekelt az ágyúszó,
a tankok, igaz, hogy akkor még nem jelentek meg,
de közelgett a nap.
                   Színésznek készült, és ha nem
tévesztette el az időt és helyet, elvitt minden
díjat, mert úgy akarta. „Harminchatfokos lázban
égek mindig” – arcán az árvaság honolt, árvaságunk,
és a közönség megborzongott tőle. Magával akart vinni
annakidején, de én hozzá képest gyerek voltam,
minden ajtófélfába belekapaszkodtam és nem tudta volna
a kezemet letépni a végén már véres házfalakról.
Nem nyílt út előttem, csak ez, csak itt.
                   A between tudományok professzora
most Baltimore-ban és minden mondata, akár a többi
amerikásé, énekelve fölcsap. A gyertyafényben,
ahogy egy vízbefulté, aki nem érte el a vágyott
óceáni partokat, hullámzott az arca. Ő volna az?
Körénk gyűltek a kezüket tördelő idegenek,
ráhajoltam a halottra. Ő az.

2025. március 13., csütörtök

Weöres Sándor: Négysoros




Madarak szálltak tova kék egükkel. 
Egy csillag kardja homlokot hasít. 
Majd ingben jő s kenyeret kér a reggel 
s arra hasonlít, aki nincsen itt.

Nagy István Attila: A csend kopog












ha egyszer elindulok 
tán vissza sose térek 
arcomat odaadom 
a keletről jött szélnek  

szemeim villanását 
a felébredő holdnak 
vágyaimat az éjnek 
ujjamat mosolyodnak  

ha egyszer megérkezem 
mindvégig ott maradok 
virágokkal áldozol 
de csupán a csend kopog

Béres Dezső: Fázom…




fázom… 
napok, évek csorognak el 
a csonkolt fák is 
mennek 
a kaszált füvek is 
integetnek 
virágok tűnnek 
– csak te ne menj még…  

zenélj a csönddel 
barna csönddel  

kedves

Béres Dezső: Csöndben




csöndben csak a szívemmel beszélek 
csöndben csak a fák értik zenémet 
csöndben csak a kövek közelednek hozzám 
s én mohával ültetem be a köveket 
a fákat 
szívemet

Váci Mihály: Idomítgató

Szelíd szerettem volna lenni, 
mint margaréták kinn a szélben, 
– de vissza kellett marni ennyi 
idomítgató szenvedésben.  

A testem, mint hűséges állat, 
szolgált volna, de le-roskadt, 
– s kidőlt lovam nyakára dőlve 
néha kellett hogy felzokogjak.

Weöres Sándor: Pára




Üres parton 
üres csónak.  

Nefelejcsek 
locsolódnak.  

Tág a világ 
mint az álom.  

Mégis elfér 
egy virágon.

Váci Mihály: Mit elrontottam

Már nem segít az utazás sem. 
Mindenütt te jössz vélem szembe. 
Jajonghatok körül a Földön: 
– mindenütt te furódsz szívembe.  

Belém ivódtál – édes sírás! 
Eső ivódik így a földbe. 
Ha mag fogan bennem: – te táplálsz. 
S ha gondolat: – Te vagy a zöldje.  

Ahogy sors íródik tenyérre, 
– arcomra Te úgy rajzolódtál,: 
járok fényeddel világítva 
a Föld körül – ahogy a Hold jár.

2025. március 12., szerda

Erdős Renée: Egyszer megnyugszom…












Egyszer megnyugszom és erős leszek 
S majd könnytelenül járom az utat. 
És tűz, víz, nap, zivatar közepett 
Vidáman hordom vándorbatyumat. 

Egyszer majd elrepülnek álmaim, 
Mint könnyű felhők a vihar után 
S zaklatott éjek látomásain 
Szendergő lelkem föl nem sír talán. 

Szivem falán egyszer majd rést nyitok, 
Mert makacsúl véd múlt emlékeket. 
S kiszórok onnan minden lim-lomot, 
Fakó babér – és rózsalevelet. 

Egyszer majd olyan egyedűl leszek,  
Hogy elfelejtek időt és napot. 
S a lét szárnyán czikázom csüggeteg, 
Miként az űrben bolygó csillagok. 

S távol lesz tőlem: múlt, jövő, jelen –  
Távol a zaklató álmok, a vágy –  
S a nagy éjben kialszom hirtelen, 
Mint egy ismeretlen, fáradt világ. 
  

Kosztolányi Dezső: Ha játszanak a gyermekek...

Ha játszanak a gyermekek, órákig készülődnek, 
rakosgatnak, tanácskoznak, majd hirtelenül 
végeszakad az egésznek. Nincs ennek közepe, 
csak eleje és vége. Mondd, nem ilyen-e éppen 
az ember élete is, mely elkezdődik, 
aztán gyorsan befejeződik? S a közepe, mint a semmi.

Berczeli A. Károly: Tűnődés

Bölcső és sír két végletén tűnődöm - 
Közöttük ível életem, 
sokszínű szivárvány. 

Bölcsőm előtt homály, 
s homály terjeng a sír után is - 
Két sziget a fekete óceánban - 

S ne hidd, hogy életed csak tarka ragyogás, 
mely áthajlik 'e komor ár fölött - 
Színeid sötétséggel keverődnek - 

S míg ifjú vagy, félelmes sejtelem kínoz: 
Mi lesz a síron túl? 
S ha öregszel, tétova emlékezet gyötör: 
Mi volt a bölcső előtt?

Székely Zsolt Ferenc: Lelkiismeret-furdalás




De az Úristen kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? 
(1Móz 3,9)     


         Rettenetes tapasztalni a lelkiismeret-furdalást. A lelkiismeret arra kényszerít, meneküljek Isten, a másik ember és önmagam elől, takargassam bűnömet, szégyenfoltjaimat. A lelkiismeret menekülésre és takargatásra kényszerít, ezzel szemben Isten keres, önmaga elé akar állítani.  

A lelkiismeret arra is kényszerít, hogy megmagyarázzam a bűnt: nem én vagyok a rossz, a többiek, a másik vett rá. A magyarázkodás is menekülés, a lelkiismeret nyugtatása.  

Ha lelkiismeret-furdalásod közepette hallod az Úr kérdését: „ hol vagy?”, engedd, hogy megtaláljon, rád találjon, mert az ő hívása szeretetének és kegyelmének a jele. Hol vagy? Mi az, amit takargatsz Isten, mások és önmagad előtt? Engedd ki a világosságra, Isten elé. Neki meg lehet mindent vallani. A legnagyobb hír az, hogy a bűneink miatt az ítéletet, ami minket illet, végrehajtották a kereszten. Mienk a bűnbocsánat, Jézus vére ténylegesen megtisztít minket minden bűntől. 

Forrás. Napi Ige és gondolat

2025. március 11., kedd

Sík Sándor: A második születésről




Szűk ösvényen magamban járok. 
Jobbról árok, balról is árok.  

Ködben és porban, fázva, félve, 
Járok, didergek sok-sok éve.  

Világtalan vakon születtem, 
De már tudtam, hogy látni lettem.  

Amikor még csak félig voltam, 
Az egész életet daloltam.  

Sárban jártam, sivár sötétben, 
Keserű könnycsepp volt az étkem.  

Százszor elestem, százszor keltem, 
Sótlan kenyerem sírva szeltem.  

És didergőn, sírón, rekedten, 
Én akkor is csak énekeltem.  

Tudtam, hogy egyszer odaérek, 
Hogy egyszer enyém lesz az Élet.  

Elalszanak a csalfa lángok, 
És megölelem a világot.  

Hogy egyszer, egy hívatlan esten, 
Megszületik bennem az Isten.  

S amért az ösvényt végigjártam, 
És meg nem álltam, sose álltam,  

S ha rongyosan, ha megtiportan, 
Mindig az Egészet daloltam,  

Himnusza lettem tűznek, fénynek: 
Éneklő tűz és tűzi ének.

Nagy Gáspár: Belátás

Nem lehet a világot Isten nélkül fölnevelni 
nem lehet a világot Isten nélkül megérteni 
nem lehet a világot Isten nélkül szóra bírni   

illetve lehet    

csak az olyan rémült magánkaland  
melyet a kétségbeesés kormányoz 
s végkimenetele fölöttébb kétséges   

Sík Sándor: Búzavirág












Jó volna lenni búzavirág-módra:  
Ülni tövemen csendességgel,  
És napra, rétre, aratókra  
Rámosolyogni halkan, kéken,  
Békességgel.   

Ne lenne közöm semmi, semmi  
Tevés-vevéssel, hangossággal:  
Csak lenni, szépen, csendben, lenni,  
És dicsérni a boldog Istent  
Boldogsággal.