Happy New Year!

Pilinszky János: Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.

Csúf, de te gyönyörűnek találtál.

Végig hallgattad mindig, amit mondtam.

Halandóból így lettem halhatatlan.

Anna Czekanowicz: (a gondolataimat visszaverő...)

a gondolataimat visszaverő
görbe tükör alakjára
formálom az életrajzomat
röptében csatlakozom a világhoz
meg-megbotlom a felhőkben
nem akarom tovább hallgatni
a fogatlan nagyhangúak
hazugságát a testvériségről
azt akarom hogy kegyes
világ vegyen körül
szobám négy fala között

/ Dabi István ford./

.kaktusz

Tudod arra gondoltam,

hogy nagy lehetősége

az embernek a szürkesége,

nagy ajándék az,

ha valaki láthatatlan,

mert az ember gyenge,

és mert keskeny a híd

a valóság,

és a szerepjáték között,

ha az ember azt látja,

hogy csodáló szemek figyelik,

olyanná lesz,

mint a gyerekek,

elkezd játszani,

csak ez a játék veszélyes is lehet,

mert ebben a játékban

az ember könnyen elveszítheti

önmagát.

Gyurkovics Tibor: Négy évszak

1

Valakitől én azt tanultam,
a szeretetnek nincs határa,
nagy kék kabátban volt, hajára
hó hullt a sál mellett csokorban
s kiment a ház nagy udvarába.

Ment lefelé a hóesésbe
a lépés örök ütemével,
mint aki tudja, sose ér el
a tájba csúszó feledésbe,
de az ablakba mégse néz fel.

A sárgakockás sál világít
a szürkületben, mint lámpa,
lebeg a szélbe kék kabátja
s úgy halad tovább fától-fáig,
amíg a szem még visszarántja.

2

Tavasszal aztán mit sem értve
figyeltem a virágokat kint,
hogy nyílnak-e olyan nagyot, mint
ahogy valaki megígérte,
ki vállalta a legnagyobb kínt.

Azt mondta, hogy a szeretetnek
szabálya nincs, de mint a rózsa
kinyílik egyszer s elborítja
az utakat, a fát, a kertet
s levelét az ajtóba dobja.

Még óvni sem lehet a kíntól,
tövisek közt fog vágyakozni,
a földben nyugszik, százezernyi
kapától, daltól meg nem indul,
– egyszerűen fog fölfakadni.

3

A nyár úgy fekszik, mint a róka
a kert végében összegyűrve,
leégve aranyra, vörösre,
prémmé és szőrré kunkorodva,
a kertbe feküdt, mint egy ölbe.

A méz pedig öblös pohárban
áll a verandán tétovázva,
szilárdan s könnyen, mint egy ábra,
melyben jövő és elmúlás van
ikrás anyaggá összezárva.

Ki jöhet itt? Ki érti ezt meg?
A teljesült virág sem édes?
Az ember hitvány életéhez
kapott kölcsönbe kis szerelmet,
amit aztán holtáig érez?

4

Ne mondd, ne mondd! Az ősz kitárva
mint egy kapu, a távoli
mezőkre és utakra ki,
a szeretetnek nincs határa,
ezt mondta egyszer valaki.

Virágok borítják a kertet
és azután a hóesés,
ott megy valaki. Lépked és
nagy ára van a szeretetnek,
nemcsak könny, nemcsak szenvedés.

Az udvarból az útra érünk,
ahol a kertek vége van,
mit meg kell tennünk, bárhogyan,
míg arra az ösvényre lépünk,
ahonnan már határtalan.

Mezey Katalin: Testemben elrejted

Testemben elrejted 

halálomat.

Megtalálja az orvos

és kiveszi.

De Te újra 

elrejted valahol.

Az orvos az életemért,

Te a lelkemért harcolsz.

Gyurkovics Tibor: Test és lélek

A vertebrális csigolyákon

mered a test.

Az ember ül, mint a madár az ágon

és aztán énekelni kezd.

Gyurkovics Tibor: Szeretlek egy faluban

Mosott szagodat érzem,
pedig nem vagy sehol.
Kihajtott blúzban
egy asszony elmegy mellettem.

Egy asszony elhalad előttem,
mint Mária Magdolna,
a templomban mindenki tiszta,
öregemberek meg vannak mosva,
fiatal asszonyok meg vannak mosva,
a gyerekek aranyra sült bőre
ragyog a szem lámpája körül.

Szeretlek, kutyák fekszenek az udvarokon,
a vasárnapi porban,
amire mintákat rajzolt
tegnap a seprű,
nem is tudom, hol van ez a falu,
van valahol, Vas megyében,
vagy Szárszó ez, a halhatatlan Szárszó.

Szeretlek, megválthatatlanul.
Összeszalad egyetlen utcában a világ,
sorba állnak a fák, mert szeretlek,
ez a vallás, ez a vallásom, az Istenből valami.
Nincs tökéletesség.
Az órák elszaladnak karikalábukon
mint a keszthelyi diákok,
és itt marad az üres tér, tele hiánnyal, levegővel,
ahol kikerüli a fákat a szél.

Vonatra szállok. Holnap utánad megyek
és elmagyarázom, hogy nyitott kertben végződnek az udvarok,
ahol már kukorica van, zöld lobogóval,
a kerítésre oldalt köcsögök vannak tűzve,
ugye szeretsz,
szeretsz, ahogy akkor mondtad,
mikor a szavak öntudatlanok.

A kerítésen fehér futóka nyílik át kis szájával éhesen,
ugye szeretsz,
nem úgy, hogy megvársz ott az állomáson,
hanem a magány drótkötelein
és végérvényesen.

Megy a kocsi, a szalma száll le róla,
meg vannak mosva az emberek,
valamikor azt gondoltam, ilyenkor vasárnap
mindennél nagyobb a szeretet.

Valamikor úgy gondoltam,
szabályosak a nénikék,
kik vejükkel karjukon
végigmennek haláluk előtt a Főúton a templomból jövet.

Olyan soká éltem veled.
Gazdag vagyok.
Még mit
akarok?
Olyan tiszta volt minden óra,
mint a mai nap,
ahogy kezed két lemezébe fogta
halántékomat.

Bú, bá, viccelnék, napraforgót
forgatnék a kezem között,
hogy ne lásd a könnyemet,
mi a szemembe szökött,

nincs tökéletesség,
a művek sem azok,
mindegyik nagy, szent,
tolsztoji dolog.

Ugye szeretsz. A görögdinnyét
a műút mellett lehet venni.
Nem vagy sehol és nincs itt semmi.
Oly szép itt, hogy el se hinnéd.

Valamikor arra gondoltam,
hogy nem kell meghalni,
a fodrász előtt öt ember
várt borotválkozásra.

Valamikor még gyerek voltam,
meg voltak mosva az emberek,
az ötezerévesek, a meghajoltak,
napi húszórai munka után,
ugye szeretsz, szeretsz, szeretsz,
te vagy az egyetlen
és az összes ember,
te vagy a hordozó
s a kicserélhetetlen.
Sokáig tartott ez az év.
Sokáig tartott ez az óra.
Szeretni kell. Szeretni kell.
S az ember nem tehet róla.

Karácsonykor itt nem lesz semmi.
Nem lehet többé dinnyét venni,
ugye szeretsz, folyik a víz,
ugye szeretsz, jövőre nyár lesz,
ugye szeretsz,
ugye szeretsz,
ha meg kell halni, akkor is.

Szentmártoni János: Mátranováki emlék

Rokonoknál. Hegyek. Kacsák. Szalonnasütés.
Gyerekkor. Harapnivaló levegő. Álmok.
Annus néni reggelije: vajaskenyér, szalámi, tej.
Karcsi bácsi szépszál ember
- ebéd után rázendít a hegedűn.
Nyár. Kútvíz.
Palkó traktoron felvisz a hegyekbe.
Vadkantúrás. Agancsok villanása. Szárnyak.
A háza akkora, hogy a disznót
télen az előszobában vágják.
Két lánya van. Az egyik kicsi még.
A másik lerázhatatlan. Folyton a nyakamon.
Pár évvel fiatalabb: leküzdhetetlen korkülönbség.
Ugratom. Csúfolom tájszólását.
A fáskamrában megsúgom: író leszek.
Tágra nyílt, csillogó szempár.
Rövid nyáriruha. Szőkésbarna haj.
Ékszerfinom lábfej napban fürdetése.
Titkomat titokkal jutalmazza:
a falubeli fiúk féltékenyek rám.
Zavarom felfújt szavai: "nem érdekelsz, kicsi lány".
Sírásra görbülő szivárvány.
Könnymegelőző taktika: farönkre magnó.
Tánc. La isla bonita.
Tánc. Tánc a délutáni fényben. Utazás előtt.
Tánc. Táncol. Nekem. Csak nekem.

A vonaton ülve, és aztán még évekig,
érzem, igen: szerelem ez.
Hogy ez a szerelem.

Csak úgy

Bella István: Most csak

Most csak melléd fekszem és nézlek,

de nem szememmel, nézlek a számmal,

nézlek bőrömmel, kezemmel,

nézlek kigyúló szempilláimmal.

Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek.

A föld az eget így betűzi.

Így tapogatják világtalan fények

csillagok borzongó betűit.

Ady Endre: Az Úr érkezése

Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Ágh István: A magány közhelyeiből

Akkor sem vagyok egyedül, ha elmész
pár napra, mindig az jár az eszemben,
hogy nem vagy itt, s mint egy hívatlan vendég,
formát öltött hiányod költözik be
hozzám, és nem hagy békén megnyugodni,
pedig e kurta árvaság csak annyi
együttlétünkhöz képest, mintha boltba
szaladtál volna, én meg délben itthon
fölmelegítem főztödet, szorongva,
hátha özvegyi ebédem fogyasztom
kihűlőben, s akár az élet vége
kifárad lassan ételeid íze
számban, s már nemcsak téged nélkülözlek,
az egész lakást, a házat, a várost,
ahogy az egyetemes kényszerképzet
kibírhatatlan alakít magához
pár napra, közben az jár az eszemben,
mivé lennék, ha nem szeretnél engem.

Egyed Emese: Hajnalodik

Jönnöd kell, most

hajnalodik,

érzem már szelíd

karjaid, érzem

sóhajod hűvösét,

ébredő kezed melegét -

Jönnöd kell: hozzá tartozol

a hajnalhoz, hozzám tartozol,

sugár a tested, harmatos

erőket, örömet hozol -

Álom és ébrenlét között

elmosolyodsz, ha megölellek,

lehunyt szemedre kék ködök

telepednek: elrejtő felleg,

és zengő pillanatokig

veled vagyok!

Hajnalodik.

Szabolcsi Erzsébet: Mégis

Ne szólj, szól helyetted a csend.

Ne nézz, hunyt pillád mögött vagyok.

Ne hívj, hívnak az álmaink.

Ne keress, hisz úgyis ott vagyok.