Gyökössy Endre: Isten tenyerén

Életem ott van Isten tenyerén 

Azért nem félek én, bármi fáj nekem, 

Mosolyog a szemem. 

Száz jajszó között is bízom vakon, 

Hitem fel nem adom! 

Rám törhet vadul ezer baj, veszély, 

Isten így szól: ne félj! 

Miért is, mitől félhetnék én: 

Az Isten tenyerén?

Szilágyi Domokos: Utóhang

            "Tán nemet vettek és igent arattok. 

            Kisebzett és fázik a meztelen föld: 

            siessetek! hogy új búza borítsa, 

            mielőtt az esztendő megöregszik." 

            (Babits)   

Hontalan fények közt otthonos lélek: 

mindentől, ami volt, mindentől félek.   

Könnyező-csillag-szem-bárány a késtől: 

félek a sajgó megismeréstől.   

Akad-e, akad-e valaki még? 

Számban gyöngyöznek keserű igék.   

Csillagok pislognak kialvatlanul. 

A fény, a fény remegni tanul.   

Mennykő igazságok között vacogva 

világom szétszakad darabokra.   

Akár a nap az esttől, 

elválik test a testtől 

és el a kéj a vágytól, 

férfi és nő az ágytól, 

az akarat a szótól, 

el a cukor a sótól, 

pokol a magas égtől, 

befejezés a végtől, 

a kezdet a nyitástól, 

sírás a csitítástól, 

az eszmény a valótól, 

élő a meghalótól, 

halott az élve-holttól, 

és ama zsák a folttól, 

fölrúgva talmi törvényt, 

ami volt, meg se történt, 

s ami lesz mindhalálig, 

még ma halálra válik,

a szólott szó is szótlan, 

a való is valótlan, 

a létező is létlen, 

a vétkező is vétlen, 

az ártatlan is ártó, 

a föld égre kiáltó, 

és tettető a tettes, 

és kedvetlen a kedves, 

és a kegyes kegyetlen, 

az összesség egyetlen, 

több a kevés a soknál, 

és több a csönd a szóknál, 

és csupa seb vagyok már, 

s már nem szól senki értem, 

s én nem értem. Nem értem.   

Magamat világgá kiáltván, 

állok kéretlenül a vártán.   

Éget a szó, éget, eléget. 

Adjatok, adjatok oltó igéket.   

Romlandó húsom végét a rögben: 

hinnem az Útban, az örökben.  

Az Útban, mely veszni nem ereszt, és 

amely örökös újrakezdés.   

(Elmondhassam, hogy megcsalattam: 

nemet vetvén, igent arattam.)

Halmosi Sándor: Hány világ

Hányan haltak meg eddig egy olyan 

világért, amiben szabadon lehet beszélni. 

Hány világ kell még elpusztuljon, 

hogy végre megszólíthatók legyünk?

Cseh Katalin: Idegen

A verandaasztalnál ül, könyvet lapozgat: 

középkorú férfi, világító fehér hajjal 

és fehér szakállal, élénkkék szemekkel. 

Nem ismerem, soha nem láttam, 

mit keres itt a verandámon? 

Hogy került ide? A kapu zárva. 

Nem merem megszólítani, 

nem merek közeledni hozzá, 

nem ismerem a szándékát, 

lopva figyelem, hogy mit csinál. 

Még mindig a könyvet lapozgatja 

lassan, ráérősen, közben sóhajt egyet-egyet. 

Istenem, ki ez az ember, mit akar tőlem? 

Talán hajléktalan, talán idetévedt, 

talán a korosodó herceg, valamikori 

eleganciája lényén még átdereng, 

de fehér lova már kipusztult alóla. 

Most megmozdul, máris talpon van 

– bár lomhábbnak hittem –, 

körülnéz, majd elindul, le a lépcsőkön a kijárat felé, 

valamit dúdol, valami ismerős dallamot, 

aztán háta mögött becsapódik a kapu… 

Itt járt vagy nem járt itt, nem tudom, 

hold zihál a kopott pamlagon…

Tamás Tímea: Bent

bezárt szoba az élet 

légkondicionált 

komfortos 

hideg meleg tetszés szerint 

csak az eget nem látni 

csak a szelet nem érezni 

csak nem találni az utat 

ami odavitt 

bent vagyunk 

valamikor az átvirrasztott 

hajnalok valamelyikén

régi mezőket látunk 

szívünket befonja 

az álom a várakozás 

nem vagyunk fészkei 

már semminek 

ülünk az összkomfortban

a légkondicionált életben 

bent 

nem nyílnak ki felettünk az egek 

a múltak néha visszasejlenek nem 

fogadjuk őket

elfeledjük a minket teremtőket 

s az értünk eljövőknek 

sem nyitunk ajtót

nekünk ez az örök 

a légkondicionált ma

a harmadik évezred

Oláh András: meddig él

meddig él a szív 

s a szívben a szeretet meddig él 

meddig él a szó

s a szóban az értelem meddig él 

meddig él a láng

s a lángban a fény meddig él 

meddig él a vágy 

s a vágyban a félnótás remény meddig él 

meddig él az emlék 

és emlékedben meddig élek én

Kosztolányi Dezső: Érzés

Ha van, akit jobban szeretsz magadnál, 

úgy, hogy te néki mindent odaadnál, 

a boldogságot is, nem kérve hálát, 

mért nem óhajtod, hogy ne is legyen, 

mért nem mered kivánni a halálát? 

S eltűnsz előle, hagyod, hogy elutazzék, 

beletörődsz abba, hogy ne is lásd, mint 

nem óhajtod néki amit magadnak, a 

legnagyobb jót, a békét s a megsemmisülést -  

nem tudsz felőle, csak szereted.

Marina Cvetajeva: Vers lányomhoz

Valamikor majd, zsenge kicsi lányom, 

emlék leszek neked csak, halaványan  

derengő emlék... Éles, mélyre látó 

szemednek is csak távolról sugárzó.  

Felejted csontos arcomat a lágyan 

gomolygó füst apoteózisában,  

hitető örök nevetésem, és két 

munkás kezem különös fényüzését:  

ezüstgyűrűimet. Padlás-zugunkat, 

papírjaimat — folyton szertehulltak...  

Látsz-e majd e bajok-verette korban? 

...Te kicsi voltál, én még ifju voltam.  

Rab Zsuzsa fordítása

Rainer Maria Rilke: Hiszek mindabban...

Hiszek mindabban, mit sose mondtak még,  

legszentebb érzéseim szállni hagyom.  

Minek akarását mások sose merték,  

kitárva önként odaadom.     

S ha ez túl sok, bocsásd meg, de hisz,  

Uram, nem gondolok másra:  

erőm legyen ösztön, mely egyre visz  

s nem tusakodik tétovázva.  

Mert így szeret téged a gyermek is.     

Mint torkolat árja, ha tengerbe olvad  

kitárt karokkal öntve özönét,  

jövök haza, egyre feléd,  

és vallani, téged hirdetni akarlak,  

mint más soha még.     

S ha ez gőg, hát hagyd, hogy imámban  

maradjon e gőg:  

komolyan és magányban 

felhőkbe burkolt arcod előtt.  

Farkasfalvy Dénes fordítása

A nap gondolata

Ha Jézusnak egy egész éjszaka kellett, hogy megértse az Atya akaratát, 

akkor miből gondolod, hogy neked elég néhány sietős perc?   

Gámentzy Eduárd: Egy barátomnak

Nem, mi nem vagyunk szegények! 

Nálunk nincs súlya, holmi pénznek! 

Mi halljuk a zenét, hiszünk a versben, 

Képeket festünk képzeletben... 

Hozzánk a fák is lehajolnak, 

Értjük a szót, ha nem is szólnak. 

Mi gyalog járunk kopott kabátban, 

Ahová mi megyünk, ott neked határ van, 

Kerítés, szögesdrót, veszélyes terület! 

- Nekünk az Isten! - Neked csak feszület!

Juhász Gyula: Ne bántsátok a lombokat

Ne bántsátok a lombokat: 

Susogta George Sand a halál előtt. 

Nem értették meg, én megértem őt. 

Ne bántsátok a lombokat, 

Hadd nőjenek, viruljanak az égre, 

Hadd mosolyogjanak napban, esőben, 

Hadd ringassák a békés fészkeket, 

Küldjék magasba a rigók dalát. 

Hadd boruljanak össze boldogan, 

Ha alattuk a szerelem tanyázik 

És hadd terítsenek álompalástot 

Az élettől elfáradt vándorokra. 

Ne bántsátok a lombokat, 

Hadd játsszanak alattuk gyermekek, 

Akik az első lépést most teszik, 

Tipegve ismeretlen cél felé 

És hadd pihenjenek meg a halottak 

Zöld sátraik alatt a rögök ágyán, 

Ne bántsátok a lombokat, ti élők!   

  

Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez

Főldiekkel játszó    

    Égi tűnemény, 

Istenségnek látszó    

    Csalfa, vak Remény

Kit teremt magának    

    A boldogtalan, 

S mint védangyalának,    

    Bókol úntalan. – 

Síma száddal mit kecsegtetsz?    

    Mért nevetsz felém? 

Kétes kedvet mért csepegtetsz    

    Még most is belém? 

Csak maradj magadnak!    

    Biztatóm valál; 

Hittem szép szavadnak:    

    Mégis megcsalál.  

Kertem nárcisokkal    

    Végig űltetéd; 

Csörgő patakokkal    

    Fáim éltetéd; 

Rám ezer virággal    

    Szórtad a tavaszt 

S égi boldogsággal    

    Fűszerezted azt. 

Gondolatim minden reggel,    

    Mint a fürge méh, 

Repkedtek a friss meleggel    

    Rózsáim felé. 

Egy híjját esmértem    

    Örömimnek még: 

Lilla szívét kértem;    

    S megadá az ég.  

Jaj, de friss rózsáim    

    Elhervadtanak; 

Forrásim, zőld fáim    

    Kiszáradtanak; 

Tavaszom, vígságom    

    Téli búra vált; 

Régi jó világom    

    Méltatlanra szállt. 

Óh! csak Lillát hagytad volna    

    Csak magát nekem: 

Most panaszra nem hajolna    

    Gyászos énekem. 

Karja közt a búkat    

    Elfelejteném, 

S a gyöngykoszorúkat    

    Nem irígyleném.  

Hagyj el, óh Reménység!    

    Hagyj el engemet; 

Mert ez a keménység   

    Úgyis eltemet. 

Érzem: e kétségbe    

    Volt erőm elhágy, 

Fáradt lelkem égbe,    

    Testem főldbe vágy. 

Nékem már a rét hímetlen,    

    A mező kisűlt, 

A zengő liget kietlen,    

    A nap éjre dűlt. 

Bájoló lágy trillák!   

    Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák! – 

    Isten véletek!

Kosztolányi Dezső: Negyven pillanatkép

9. 

Váratlan vendég   

Beszélgetünk szobánkban még a csacska

nyár hancuzásáról s te, csöndes ősz, 

oly észrevétlen-lopva, mint a macska, 

bejössz.    

15. 

Októberi táj   

Piros levéltől vérző venyigék. 

A sárga csöndbe lázas vallomások. 

Szavak. Kiáltó, lángoló igék.  

Juhász Gyula: A koldusnak

A koldusnak, ki áll az utca sarkán 

S kinek vállán egy élet terhe roskad 

És vak szemében egy világ halála, 

A koldusnak egy rongy papírt vetettél 

És azt gondoltad, hogy most jószivű vagy. 

Koldus előtt én röstelkedve állok 

És nem tudom, hogy mit mondjak neki, 

Szeretném homlokát megsimogatni, 

A derekát szelíden átölelni, 

A szívemet a kalapjába tenni 

És engedelmet kérni tőle szépen, 

Hogy én még látó szemmel baktatok 

Az örömök útján a sír felé, 

Hogy én még nem görnyedtem meg a sorstól 

És úgy szeretném biztosítani, 

Hogy én is, én is oly koldus vagyok 

Testvére és bajtársa, szenvedő, 

Mert boldogabb és szabadabb jövőt 

Neki már nem merek ígérni én se, 

Mert neki megváltója a halál lesz...