Harsonaszót hallottam, fejemet fordítottam,
hét gyertyatartó között mikor megpillantottam,
s erőtlenül, mint a holt, a lába elé rogytam.
Kezével megérintett és megszólított: „Ne félj!
Én vagyok. Az első, aki meghalt, mégis él.
Örökké élek, nincs már hatalma a halálnak.
Nálam van a kulcsa halálnak, alvilágnak.
Írd le, hogy hét csillagot tartok a jobb kezemben,
hét arany gyertyatartó a hét egyház köröttem.
Írd le, amit hallottál, írj le mindent a könyvben!"
És kapu nyílt az égen, és kapu nyílt fölöttem,
láttam a közelt, távolt, egyszerre történt minden.
Múlt, jelen, jövő együtt, mintha egyes-egyetlen
tekintet sugarában nyílna, virulna, hullna,
minden élő és holt mintha egyszerre volna
gyermek és aggastyán, virágzó ág, kidőlt fa,
egyszerre volna fényes palota és a romja.
Láttam, szárnyát kibontva szállt fel a gonosz lélek,
hatalmas árny terített az égboltra sötétet,
és vérré vált a tenger, Nap, Hold, csillag lehullott,
és én leírtam mindent, amit az angyal mondott.
Semmit el sem is vettem, semmit hozzá nem adtam,
írtam hiteles szókkal, amit láttam, hallottam.
Aki tisztátalan lett, maradjon is meg annak,
aki igazságtalan, maradjon meg hazugnak,
de aki jó úton jár, az arról le ne térjen,
és aki szent, legyen szent, eztán is szentül éljen.
Én, János, mindezeket hogy láttam és hallottam,
az angyal lába elé borultam, s imádkoztam,
de ő így szólt: „Nem engem illet meg az imádság.
Istené a dicsőség, egyedül őt imádják
mind a teremtett lelkek. Én vagyok, aki eljő,
ítéletet én mondok, mert én vagyok az első,
s vagyok az utolsó. Az égbolt fekete
leplét átütő fény, fényes hajnalcsillag,
aki meglát, tudja, hogy hamarosan virrad."
Amit élő nem sejtett, sok ezer jelet láttam,
káprázó, ámult szemmel az elragadtatásban.
Évszázak sora múlik, magyarázzák a bölcsek.
Aki nem magyarázza, de hiszi, az a bölcsebb.
Láttam, hallottam, hittem, megírtam türelemmel.
Urunk Jézus kegyelme legyen már minden szenttel!
Mert hamarosan eljő. Ó, Uram Jézus, jöjj el!
