Már csak a kispadon üldögélt,
így emlékszem rá, utoljára:
nyílt, kék tekintete rám simult,
öröm-fény szaladt orcájára.
Emberek, lovak, fogatok és
évek suhantak a lét porán,
hajdan világát elnyelte a múlt,
mégis derű ült élet-alkonyán.
Pedig a sors őt sem kímélte,
tépázta, verte, meggyötörte.
Mögötte hosszú, dolgos út maradt,
s közben az élet átszállt fölötte,
moha lepte az ősi fészket,
nyár őszbe ért, deres lett határ...
ül szemében az örök égbolt,
lelkében a mennyek csendje már.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése