Három nap a Bükk-fennsíkon, egyedül,
farkasboroszlánok, karvalyok, rókák között,
három nap szélzúgás, naptánc, harmatfény,
hajnali cserkelés az érző fűben,
szemlélődés a lét hegygerinc-sziluettje előtt,
és a háromnapos áhítat centrumában
a végtelen önmerülés, ami nem elzárkózás,
hanem épp ellenkezőleg: a tudat megnyitása
a reggeli eső előtt, a könyvek szerint ez meditáció,
de könyvek már nem léteznek, és a kapcsolatok,
amelyek gúzsából idemenekültem, mint a széttépett
pókháló, fénylő, ragacsos semmivé foszlottak,
kialudtak a titkok és hazugságok, nincs irodalmi
élet (ami annyit tesz: beteg lelkű, hazug kreatúrák
olvasgatják beteg lelkű, hazug kreatúrák kórlapjait)
nincsenek szenvedélyek, amelyek lassan,
de biztosan föleszik a lelket, és amikor a
bükkös fölött elvitorlázik az a parlagi sas,
akkor már szeretet sincs, legalábbis
az a hátsó szándékokkal, elvárásokkal,
kötelezvényekkel és kicsikart ígéretekkel
ólmos álszeretet, amit jövőnek hitt kényszerek
toporognak ki az agyban, az idő áll, betört a fény,
nincs közlekedés, halott a viszonylatról-viszonylatra élet,
a szavak kicsorbulnak, gondolat kisiklik,
és ami ott, a rengeteg mélyén megszületett bennem,
azt is csak azért nevezem szabadságnak,
mert most már mondhatok bármit,
akkor is a fennsík szól belőlem,
a hajnalvéres levegő, az árnyékból kihajló hóvirág,
most már nincs más hátra, mint visszatérni,
és hosszú, szép, elbocsátó üzenetet írni szeretteimnek,
mert amikor az a parlagi sas elkanyarodott
a Tar-kő szirtjei felé, megnyílt az ég,
és belém vágott az utolsó mondat: szabad ember az,
aki mindenkinek ugyanazt a levelet írja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése