Végre egyedül. Délelőtt kilenc.
Végre a világban, magam is világ.
Nincs arcél, tenyér, se őrült hózápor emlékeimben,
mely eltakarná a háztetőket.
És sírni se sír most senki
a hideg lépcsőházban.
Hűségem és hűtlenségem áldozatai
talán egymást keresik épp a városban,
hogy fölmagasztaljanak és elátkozzanak engem.
Csöngnek a telefonok, csöngnek a mű-fülek a
falban, de én most nem vagyok ott,
ahol a szavakkal ölni szoktak.
Soványka fénycsík imbolyog asztalomon,
csuszkorál jobbra-balra csalfán,
ahogy jegenyéimet bókoltatja a szél.
Percek futnak el, mire megértem:
a mindenség játszik velem,
mint tékozló fiúval kéklángú lepkék.
Hazaértem volna hát én is?
kusza, tékozló fiú, haza, magamba?
Vörösbejátszó óceánpart homokján
valaki ott sétál még, aki
három napon át nevetett. A fákról
szentjánoskenyér csüngött barnán s én többé
nem akartam más lenni, csak fény, fény,
ki eltársalog Istennel, el a nyárral!
Ma már vizek s városok látképe dereng csupán,
az is villámcsapásos anarchiában.
És San Franciscóval szembe egy hazai hangya mászik,
nő mögötte a csönd, ahogy tiktakkol órám.
Rőt háztetők hullámlanak elém a
délelőttben. Fehér ablakfák mértana nyomaszt.
De bent, magamban, szabad vagyok, mint
senki más. Az vagyok, ami a végtelenség
szeretne lenni: magáraébredt arc
és mámoros várakozások színhelye újra s mindig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése