aranyhalakat tartottunk és ott úszkáltak körbe-körbe
az asztalon egy tálban, ahol súlyos függönyök takarták
a panoráma-ablakot és
anyám, aki, csakhogy felvidítson minket,
mindig mosolygott; „légy boldog, Henry!” mondta
és igaza volt, inkább legyen boldog az ember, ha teheti,
de apánk folyamatosan vert minket, hetente többször is,
miközben szinte szétvetette a düh mintegy 6,2 láb magas testét
mert nem bírta felfogni, mi emészti belülről.
szegény, féleszű anyám,
boldog akart lenni, miközben hetente kétszer-háromszor megverték,
s mindvégig biztatott engem: „Mosolyogj, Henry!
miért nem mosolyogsz soha?”
és ilyenkor elmosolyodott, hogy megmutassa, hogyan kell,
a legszomorúbb mosollyal, amit valaha láttam
egyik nap az öt aranyhal mind megdöglött.
nyitott szemmel, felfordulva lebegtek a vízen,
és amikor apám hazajött, odadobta őket a macskának,
a konyhacsempére, és mi néztük, ahogy anyánk
mosolyog.
Gáll Atilla fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése