Te már tudod, hogy egyedül vagyunk.
Magunk vagyunk a hatalmas űrben,
az egekig érő fényesség alatt,
kószálunk a kertben
a virágok nézésébe elmerülten.
A ház mögött, a lukas hintaszéken
guggolsz magadban, mint valami trónon,
a keret közül kikopott a bársony,
és régesrégen kitörött a nád,
de veled valahogy összekapcsolódom.
A partra vonva üres csónak áll,
a homokba a horgony sincs kivetve.
Nem kell utazni már,
nem kell kikötni már,
meg kell tanulnom végre ez a lecke.
Arany fejeddel imbolyogsz a tóban
és nézed lenn az iszapot,
hogy púposodik és térképeződik
még a talaj sok puha hegye,
s milyen halott.
Az úton megy egy óriási férfi,
mire felnősz, ó megöregedik,
mire megsimogatná a nyakadat,
magához vonná kis alakodat,
a szél tördeli szét a kezeit.
Felnövünk, élünk és tapasztalunk
és könyörgünk két térdre hullva mi,
hogy ossza meg velünk héját a kagyló,
világ a titkát, ember a szívét,
kézzel nem tudjuk szétfeszíteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése