ébresztenek.
Indulnom kell és még alig
öleltelek.
Lebír a fény, lebír a zaj
s a félelem.
Oly messze vagy:
és nincs is visszaút.
Vagy nem lelem.)
*
Hová mehetnék? hozzád igyekeztem.
Tüzes folyókon csak feléd eveztem.
Vihar sodort, vak álmok suta szárnya
röpített, jöttem már halálra válva,
életre szánva, úgy kerestelek;
már réges-régen dédelgettelek,
s akárhogy fürkészek kék távolokba,
nem bukkansz fel, árnyam akár bolyongva,
akár lehullva szólít neveden. Ne űzz el, révem,
szigetem.
*
Ha hátrálni lehetne,
lassan elmúlnék tőled.
Szemem még rád függesztve,
hangod figyelném, arcodat,
már egyre messzebb, egyre józanabbul.
Áldás maradjon nappalaidon.
Békesség áldja éjszakáidat.
El kell búcsúzni évszak fordulóján.
*
Karomban tartalak.
*
Gonosz a vers, a csöndje is
félrevezet.
Pihensz tavánál, korsaját
magad elé teszed.
Fátylat von szemed elé és
zsibbasztja válladat,
alakot ád a képzelődés
ködeinek; seregben szállanak
madarai magányodon keresztül.
Ködök foszlanak,
lelked belerendül.
És jó a vers: elhiteti
az álmot is.
Kell vágyakoznod képei után.
Kell várnod is.
Légy reménységgel: nappalok
és éjszakák
megannyi ága verdesi
az ablakát!
Kinyitja, csak míg
rád tekint.
Hogy sírj, hogy bizakodj megint.
*
Végtére közelebb hajolt a csönd.
Váratlan ösvények futottak szerte.
Nem úgy volt semmi, ahogy kitervelte
emberi agy vagy szív, szigorú titkok
arányai alakították sorsod
s a szavak, mint a megriadt madárraj
odébb költöztek. Ágak halk nyugalma
ring benned is pár áldott pillanatra.
Nem űzlek. Nem követlek. Nem
*
szeretlek, bár ez ki nem mondható.
A gyöngeséget palástolni kéne,
a csönd elé, pogány oltár elébe
bukva várni, amíg elmúlik tőlünk.
Jó napok jöttek, álmodoztam rólad,
felékesítettem verses hajómat,
sodortattam magam szavak vizével,
vezéreltettem vágy könnyes szelével
szeretlek, bár ez ki nem mondható.
Megvagy-e még?
Képed nézegetem.
Kék erek hálója a kezemen.
Lehetetlenség fut a versen át,
nézek egy arcot, messzi mosolyát,
homlokát, állát,
pillantása fényét.
Visszanyerni a magány békességét
*
jaj, nem lehet,
s ha lehet, nem igazság,
s ha kelepcébe estünk, jól van úgy.
Tévedés volt a félszavak varázsa.
Rongyos a vágy arany-ezüst palástja,
de bolondság volt nádhoz bízni mégis,
egy tévedés elképzelt teljessége
mint vizek fodra jár át
*
Át- meg átjár a kétely:
hová tartok,
kit zavartam meg, ki varázsol engem,
vonz és taszít -
hogy idegen helyemben,
s otthon vagyok nemlétező mezőkön;
nem öleltelek s ölelésed őrzöm,
nem bántalak,
nem irigylem a párod,
fogadd el versemmel áldott világod.
*
Forog szívem
Nem fájdítottad szívem, nem
fájdítottad.
Csak mint a hős a tüzet:
közelebb loptad.
Szétosztottál és egemtől
eloldottál.
Lobogok életednél,
holtomnál.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése