Ha egyszer ó, Uram, magadhoz szólít hangod,
add, hogy a föld ünnepi nyári fényben ragyogjon
s csak úgy, ahogy idelenn ballagtam völgyön, dombon,
választok egy utat s a nagy békeharangot
kongassad el fölöttem, hol fényes nappal égnek
a csillagok s botommal járnám útját az égnek.
Csak úgy magamnak járnék, sétálós kényre-kedvre
és jó barátaimnak, a szamaraknak szólva
mondanám: "Ez Francis Jammes. Megy a Paradicsomba,
Isten szép országába, ahol nincsen pokol,
jertek velem, barátim, lágy égi dombokon
vándorlunk majd és kék mezőn, amit ti úgy szerettek."
Szegény jó állatok, kik zöldfényű legyeknek
vérszomjas seregét s a mérges méheket
apró fülcsapásokkal űzitek egyre el...
Ez állatok közt, hogy eléd mehessek, kérem:
mert úgy szeretem őket, fejük oly lágyan hajtják
s kis lábaik reszketnek, ha áll velük a hajcsár,
Áldott alázattal, hogy sírhatnék, ha nézem.
Így lépdelnék eléd, ezerfülű seregben
lenne olyan is köztük, aki kosarat hordott
és olyan, ki igában komédiázó népnek
kocsiját húzta, vagy aranyfüstös szekérnek
fejdíszes rúdja mellett az országúton porzott
és olyan, kinek testén földuzzadt vödrök lógtak
és terhes szamárkancák, súlyosak, mint a tömlők
s lábaik gyöngén járnak, reszketnek és dülöngők
és kiknek térdein fehér nadrágot fontak,
így óvták a legyektől, kik vértől részegen
mászkálnak testükön a kék, nyílt sebeken.
Engedd, Uram, hogy e szamarak közt mehessek
eléd s angyalok jó csapata kísérjen
a lombos patakhoz, amely fölött a szélben
cseresznyék érett fürtje csügg lóbálón és reszket,
oly simák és üdék, mint a fiatal lányok
hamvas arcbőre, ha reája hull a reggel
és adj, ha országodban meghajtott térdeimmel
vizeid fölé hajlok, egy csöpp hasonlóságot
a szamarakkal, kik a földi utakon
jó, szegény alázattal járnak s füleikkel
az örök szeretethez, Hozzád, felmutatón.
Márai Sándor fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése