(anyámnak kilencvenedik születésnapjára)
mire gondolhattál még
amikor eljöttem
a csend megkeményedett
tonnás súlya
földig rogyasztott
mit mondhattam volna
azon a kegyetlen délelőttön
hogy fölemellek
és magammal viszlek
el e rideg szobából
el a fájdalmak elől
s magamba rejtelek
élni még tovább
ha csak egy pillanattal is
szárnyakat gondoltam
karjaid helyére
ha járni nem tudsz már
hát repülj
hiszen könnyebb vagy
a levegőnél is
emelkedhetnél az égig
könnyeden egy szélfuvallatban
és én idelentről
ámulva követném
minden mozdulatodat
ahogy egyre csak suhansz
a csillagok között
s leszel közülük egy
a legfőbb bizonyosság
eligazító jel
és elcsitulnak
a fájdalmak is bizonnyal
hiszen ilyen távolságból
már csak a fények érnek utol
hozván a végtelen üzenetét
tudom
már mindenről lekéstem
hiába a szándék a szó
eltűnsz előlem
s két mozdulat között
megszűnik az idő
s mégis
vér vagyok és test
véred és tested
a teremtés
bennem folytatódik
a mindenség évgyűrűi
egymást ölelik
bordáim alatt
szárnyakat gondoltam
karjaid helyére
hogy repülj
mert nem számít már
semmi távolság
vigyázom az öröklét csendjét
ölelem pillekönnyű árnyadat
az egyetlen igaz otthont
segíts megmaradni magadban
segíts megszületni újra
legyek néked ismét
szenvedés és öröm
hogy küszöbödről
visszarettenjen a halál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése