És kilépett Isten az Ürbe,
és nézett erre, és nézett arra és mondá:
"Olyan egyedül vagyok -
teremtek magamnak egy világot!"
S ameddig csak elláthatott az Isten szeme:
sötétség lebegett mindenütt,
feketébb, mint ezer éjfél
lent, a ciprusos ingoványon.
És akkor elmosolyodott Isten,
és derengeni kezdett a fény,
és az egyik oldalon felgöngyölődött a sötét,
és a másik oldalon ott állt ragyogva a fény.
És mondá Isten: "Így akartam".
És akkor lehajolt Isten és kezébe vette a fényt,
és formálta, görgette tenyerében,
amíg meg nem született belőle a nap
s a lángsugarú napot fellökte az égre.
Maradt elég fény, nem pocsékolta el mindet a napra,
ragyogó golyó lett belőle Isten tenyerén
s a sötétbe hajítván
az éj felékesedett a csillagokkal, meg a holddal.
És akkor a fény,
és a sötét íve közé
dobta a világot
és mondá Isten: "Így akartam!"
És akkor az Isten alászállt,
és ott volt a nap Jobb keze mellett,
és a hold meg a Balján,
Feje körül a csillagok összeterelt serege
és Lába a földön nyugodott.
És Isten elindult és amerre megindult,
lépte alatt belapultak a völgyek,
s a hegyek fölmagasodtak.
És akkor körülnézve megállt és látta
a föld hogy meleg és puszta, kopár.
És akkor Isten a világ peremére kilépve
kiköpte a hét tengereket;
megrebbent a Szeme, fellobbantva a villám tüzeit
összeütötte kezét s a mennydörgés tovagörgött,
vizek árja szakadt le a földre,
hűsítő vizek árja.
És akkor a zöld fű ezre kisarjadt,
sok kicsi rózsaszinű virág bimbója kifeslett,
a fenyőfa az ujját felbökte az égre,
a tölgyfa kitárta a karját,
tavak kuporodtak a Föld sok homorú üregébe,
a tengerbe folyók iramodtak,
és Isten elmosolyogta magát
s fölragyogott a szivárvány
és Válla köré göndörödött.
És akkor Isten fölemelte a Karját, Keze a tengerek
fölött lebegett, amerre a föld kiterült
és mondá: "Sokasodjatok egyre!"
És gyorsabban, ahogy lehanyatlott a Keze,
halak és rovarok,
vadak és madarak,
lepték a folyókat el, meg a tengereket,
tele lettek az erdők velük és a rengetegek,
szárnyuk hasogatta a kék levegőt,
és mondá Isten: "Így akartam!"
És akkor Isten elindult
és megnézte mindazt,
amit alkotott.
Megnézte a napját,
és megnézte a holdját
és megnézte pici csillagait
és megnézte a világát
minden élőlényével egyetemben,
és mondá Isten: "Még mindig egyedül vagyok."
És akkor Isten egy domb oldalába leült,
hogy magába merüljön,
széles, mélyvizű folyó csörgedezett el előtte,
s Tenyerébe temetve Fejét,
Isten egyre-egyre tünődött,
amíg kieszelte: "Teremtek magamnak egy embert!"
A folyó medréből
Isten egy marék agyagot kimerített,
s a folyó mellett,
a fövenyre letérdelt,
és ott a hatalmas Mindenható Isten,
ki lángralobbantva a napot kitűzte az égre -
ki az éj legmesszibb sarkába kilökte a csillagokat -
ki Tenyere mélyedéseiben gyúrta a Földet, -
a roppant hatalmú Isten,
- ahogy egy néger anyácska babája fölé hajol - épp úgy,
a homokba letérdelt,
egy kis agyagdarabot gyúrt-gyömöszölt, egészen
addig, amíg föl nem vette az Arca alakját,
és akkor belefútta az élet leheletét az agyagba
és az ember lelket, testet, életet öltött.
Ámen. Ámen.
Végh György fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése