Zelk Zoltán: Vers a lehetről és a nem lehetről

A nem-lehetből, mondjad, még lehet 

másképp lehet, vagy már csak így lehet, 

hogy nem lehet más, csak a nem lehet? 

Kimondanám már, hogy isten veled, 

de fölsikolt bennem a nem lehet! 

mert hajad, orrod, szájad és szemed – 

mert az leszek, jaj, megint az leszek, 

az a csordából kimart, seblepett, 

kölyke-se-volt, nősténye-elveszett 

csikasz, ki nyugtot csak akkor talál, 

ha puskavégre fogja a halál. 

De este lett, és olyan este lett, 

megleltem újra arcod és kezed, 

egymás szájába sírtuk: Nem lehet, 

hogy már csak így, hogy másképp nem lehet! 

és hajad, orrod, szájad és szemed. 

S ki azt hittem, hogy élni ébredek, 

megint csak itt, megint e dérlepett 

falak között, megint a nem lehet. 

Vacog a szív, veri a perceket, 

veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet! 

Ha megyek már az utcán, úgy megyek, 

gázolva folyót, zihálva hegyet, 

mert voltak folyók és voltak hegyek 

és voltak évek, voltak emberek 

és mi volt még! mi volt! 

és azután 

egy nyári perc december udvarán – 

a vén remény… és voltak reggelek, 

mikor veled, melletted ébredek 

és hajad, orrod, szájad és szemed 

s az ing, s a váll, s a paplanon kezed… 

Úgy szól a szó, mint az emlékezet – 

hát nincs szavam több és nem is lehet. 

             *** 

Elmondja Szabó Sándor