„ Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, az megtartatik, bejár és kijár, és legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson; én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.”
(Jn 10:9-10)
Egy szűrőt kellene a fülünkre tenni, hogy csak az jusson el a fejünkbe, ami nem rombol. Szükségünk van arra a bölcsességre, amely nem hisz minden szónak.
A Kis herceg tanácsa erre az, hogy a szívünkkel lássuk. Az ember képes arra, hogy lelkének valami mélyebb rétegét mozgósítsa. De mi van akkor, amikor a szívünk becsap minket? Megszánunk valakit, és kiderül, hogy csak ki akar használni?
Van egy nagyon találó magyar kifejezés: "kiteszi a lelkét". Akkor használjuk ezt, amikor valakit nagyon szeretünk, mindent megadunk neki, – így mondjuk – még a lelkünket is kitesszük érte. Nem tudom, honnan ered ez a kifejezés, de nagyon találó. Hiszen csak akkor adhatunk valamit, ha a lelkünket, pszichénket kitesszük előbb. Az ember sokszor esik abba a hibába, hogy saját lelke sebein keresztül, torz tükörben látja a másikat. Ha a lelkünk szűrőjén engedjük csak át a körülöttünk levő dolgokat, érzéseket, gyakran hibázunk. Mélyebbre kell ásni. Valami belső, szívünk legmélyén levő hangot kellene meghallani.
Talán segít, ha két szót megkülönböztetünk: más a kívánság és más a vágy. Az, aki kíván, inkább sürget valamit, birtokolni akar olyasmit, amivel most nem rendelkezik. Míg a vágy nem feltétlen ilyen sürgető érzés. Talán úgy lehetne megkülönböztetni, hogy aki vágyik, az jelen van ott, ahol van. Mert egy folyamatos maratoni versenyt futunk önmagunkkal. Kívánságok fűtenek, és mindig elképzelünk egy másik helyzetet, egy másik időt és teret, ahol jobb lenne, mint ahol most vagyunk. Vagy elképzelünk egy másik időt vagy egy másik testet magunknak. A legnehezebb igazán jelen lenni ott, ahol vagyunk.
Nemrég kirándultunk, és amikor a hegytetőn lihegve leültünk, csak ültünk és ültünk, és úgy öt perc múlva azt mondtam: most megérkezett a csönd. A csönddel nem lehet futóversenyt rendezni, az szép lassan érkezik el. Mert az igazi csöndben benne van az elfogadás. Hogy itt, ahol most vagyok, ebben a testben, ezek között a körülmények között vagyok, és ez rendben van így. A szívem mélyén erre a jelenlétre vágyom. A bennünk levő kívánság viszont viszket. Mozgásba hoz, állandóan idegesít, az ember mindig menne. Olyan a kívánság, mint egy csípés, ami éget. Azt érezzük, hogy ha most nem iszom vagy nem eszem valamit, akkor végem van. Az ember képes teljesen beleélni magát egy valószerűtlen jövőbe: milyen jó is lesz, majd ott állok egy város közepén, és azt csinálok, amit akarok. Ilyenkor fájó megérkezni a valóságba. Az ember a kívánság tüzében képes arra, hogy teljesen elveszítse a megkülönböztetés képességét. A kívánság, mint valami ködfelhő néha betakarja egész valónkat. Ilyenkor nem tudunk mást tenni, minthogy mégis jelen vagyunk. Lelkünk legeslegmélyebb vágyát mozgósítjuk. Megtaláljuk a valóságban azt, aki ezt a világot fenntartja, aki nekem is életet adott.
Ha engedjük felhergelni kívánságunkat, akkor nem tudjuk megkülönböztetni a pásztort a tolvajtól. Jézus valóságában feloldódhat az a viszkető égés, amit bennünk e föld sokszor szélsőséges kívánságai okoznak. Adja Isten, hogy megtaláljuk igaz, Istentől kapott vágyainkat, azt a mély emberséget, amely pontosan kiszűri azt, ami az övé, és meg tudja különböztetni attól, ami idegen!
Forrás: Napi Ige és gondolat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése